Móser Zoltán Valahol, Európában – Páros és páratlan képek című fotókiállítása május 4-ig látogatható a szekszárdi Wosinsky Mór Múzeumban.
A hatvanas években az Eötvös-kollégista szellemi nemzedék egyik sajátossága alighanem Magyarország újrafelfedezése volt a szorongató ötvenes évek után, hogy halott, de mégis él. Ezúttal nem szociográfiák révén, nem is országjárásokkal, hiszen a vidéki Magyarország személyesen volt jelen, ez a jelenlét vált tartalommá, sajátossággá, új öntudattá, némely elemében lázadássá. Új önmeghatározás, látásmód igényévé. Elég talán az Elérhetetlen föld költőinek hangvételére és színrelépésük (s talán egész életútjuk) viszontagságaira gondolnunk.

A tér függönye
Azért idézem föl ezt a kultúrtörténeti jelenetet, mert Móser Zoltán fotóit, életútját, alkotói pályáját ismerve, s legutóbbi, szekszárdi kiállítását látva az a benyomásom, hogy ő mindmáig hűséges az egykori kollégiumi elkötelezettségéhez. Minden különösebben tudatos elhatározás nélkül. Az egyetemista képei és a legutóbbi munkái egyazon igényből és látásmódból fakadnak. Mintha csak a szem maradt volna mély hűségben az egykor látottak és az egykori érzékenység szelleméhez. Maga a kiállítás is bizonyíték erre, pusztán külső jellemzők révén is. A kiállítás Móser születési helyének a múzeumában látható, és azt Dévényi Sándor építész (a Kós Károly Egyesület egyik alapítója) mellett Asztalos Zoltán, Tevel település alpolgármestere köszöntötte – ezen a Tevelen teltek a fotóművész gyermekévei. (Bonyhádon járt gimnáziumba.) Majd hosszú bicskei élet és fővárosi munkahelyek után nyugdíjasként visszaköltözött Tolnába, jelenleg Mecseknádasdon él feleségével. Miközben az otthona a Dunántúl, akármennyit csavargott és fényképezett a világban, Európát nagyjából végigkalandozva, mindenütt ugyanazzal a tárgyiassággal és költőiséggel dolgozott. Hetvenkilencedik évét töltötte az idén, hallatlan szorgalommal utazott, fényképezett, előhívott és nagyított, voltaképp még a technika sem volt képes befolyásolni, tett ugyan kitérőt a színes képek világába is, de valójában arról a fekete-fehér felfedezőútról, amelyen elindult diákként, soha nem tért le. Hűséges maradt, mind technikai értelemben, de látásmódban feltétlenül. A természettel lépett párbeszédbe, az otthoni tájjal, aztán a múlttal, majd a sorsunkként adatott Kelet-Közép-Európával, és tovább és tovább, a szülőkkel, a lelki örökséggel, a kortárs irodalom kiválóságaival, és mindezt egy sajátos realizmussal, sosem bűvészkedve, csak csodálkozva és ráismerve: felfedezve dokumentált. Egy elveszett, egy veszendőben levő világot, akár egy törött orrú madonna révén, a madonna szeme valahogy mégis él, és kutatóan tekint ránk, idősek arcát mutatva, valahogy mintha életírásképpen. Nem lázadva, de nem is megbékélve.
A meghívón látható fotográfián nincs a képen semmi különös, egy száraz meder, mellette, alig feltűnően egy kis fabódé, mégis, mintha egy táj balladáját olvasnánk. A csendét, a kora tavaszét, a pásztorét, aki már soha nem jön.
Egy szó még a páros képekről, ahol két fotó van egymás mellé téve, egy íróportré és egy képi reflexió az életműhöz, vagy épp egy-egy utcakép keletről és nyugatról, világok párbeszédeként, fájdalmas távolságokról és megható rokonságokról értekezve.
A szerző író, szerkesztő, pedagógus
Tárlatvezetést tart az alkotó: 2025. április 30., szerda, 15.00 óra és 2025. május 3., szombat, 15 óra. Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, Szent István tér 26.
A megnyitóról készült rövid felvétel itt tekinthető meg, gömbpanorámás kép itt látható.
A meghívó
Nyitókép: Egy(és)más, Móser Zoltán fotója
A fotókat Móser Zoltán jóvoltából közöljük.