A hűség képei

Azért idézem föl ezt a kultúrtörténeti jelenetet, mert Móser Zoltán fotóit, életútját, alkotói pályáját ismerve, s legutóbbi, szekszárdi kiállítását látva az a benyomásom, hogy ő mindmáig hűséges az egykori kollégiumi elkötelezettségéhez. Minden különösebben tudatos elhatározás nélkül. Az egyetemista képei és a legutóbbi munkái egyazon igényből és látásmódból fakadnak. Mintha csak a szem maradt volna mély hűségben az egykor látottak és az egykori érzékenység szelleméhez. Maga a kiállítás is bizonyíték erre, pusztán külső jellemzők révén is. A kiállítás Móser születési helyének a múzeumában látható, és azt Dévényi Sándor építész (a Kós Károly Egyesület egyik alapítója) mellett Asztalos Zoltán, Tevel település alpolgármestere köszöntötte – ezen a Tevelen teltek a fotóművész gyermekévei. (Bonyhádon járt gimnáziumba.) Majd hosszú bicskei élet és fővárosi munkahelyek után nyugdíjasként visszaköltözött Tolnába, jelenleg Mecseknádasdon él feleségével. Miközben az otthona a Dunántúl, akármennyit csavargott és fényképezett a világban, Európát nagyjából végigkalandozva, mindenütt ugyanazzal a tárgyiassággal és költőiséggel dolgozott. Hetvenkilencedik évét töltötte az idén, hallatlan szorgalommal utazott, fényképezett, előhívott és nagyított, voltaképp még a technika sem volt képes befolyásolni, tett ugyan kitérőt a színes képek világába is, de valójában arról a fekete-fehér felfedezőútról, amelyen elindult diákként, soha nem tért le. Hűséges maradt, mind technikai értelemben, de látásmódban feltétlenül. A természettel lépett párbeszédbe, az otthoni tájjal, aztán a múlttal, majd a sorsunkként adatott Kelet-Közép-Európával, és tovább és tovább, a szülőkkel, a lelki örökséggel, a kortárs irodalom kiválóságaival, és mindezt egy sajátos realizmussal, sosem bűvészkedve, csak csodálkozva és ráismerve: felfedezve dokumentált. Egy elveszett, egy veszendőben levő világot, akár egy törött orrú madonna révén, a madonna szeme valahogy mégis él, és kutatóan tekint ránk, idősek arcát mutatva, valahogy mintha életírásképpen. Nem lázadva, de nem is megbékélve.