Zöldszínű hieroglifák
A zöld szín a feltámadás és újjászületés szimbóluma, hiszen a növények is képesek feltámadni és újjászületni minden évben. Maguk a hieroglifák egyébként a képírás és a fonetikus írás bonyolult kombinációi: lefestenek egy jellegzetes képet és megjelölnek egy hozzátartozó hangalakot. Mintha leírnánk a PaSSió szót két vastagon szedett SS-betűvel, amit fonetikusan nem tudunk visszaadni, s ami így komoly vizuális többletjelentést hordoz: éppúgy jelölheti a Krisztus megkorbácsolásához használt ostorokat, mint magát a Kálváriát, amely minden S alakú kanyartól egyre nehezebb lesz; ugyanakkor pozitív értelemben Krisztus szavait is: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.”
Az egyiptomi hieroglifák sünsűrűségű dzsungeléből érdemes külön kiemelni a dzsed-oszlopot, amely a tartósság és megbízhatóság szimbóluma, s amely gyakorta szerepel együtt az kereszthurkos „Ankh-Életjellel”, s ebben a szövegösszefüggésben ugyancsak a feltámadást és az örök életet jelképezi. A hieroglifák olvasása rendszerint abból az irányból indul, amelybe az adott állatfigura néz. Ám a sírkamrát borító állatfigurák valamennyien a szarkofág felé néznek. Mivel pedig az egyiptomi hitvilág szerint nemcsak a fáraók támadnak fel a piramisban, hanem maguk a hieroglifák is életre kelnek, így a szertatást végző egyiptomi papok egyes veszélyesebb állatfigurákat eleve csonkán ábrázoltak, nehogy később kárt tegyenek a fáraóban.
Bár az egyiptomi építészet és szobrászat hatása hatalmas volt az európai kultúrára, a hieroglifák évezredeken át makacsul őrizték titkaikat miközben a „frontális” egyiptomi festészet teljesen háttérbe szorult az egyre részletgazdagabb európai perspektívához képest. A nagy fordulatot olyan festőóriások felbukkanása jelentette, mint Gauguin, Klimt, Picasso, Dalí, akik az egyes művészettörténeti korszakokat már nem feltétlenül az élethűségre való törekvés fényében értelmezték. Klimt leghíresebb képén, A csókon, a hieroglifák ismét életre kelnek. A vad szirttetőn álló szerelmespár összeolvadó teste részben síkszerű és csupa fényárban úszik, amit még meghittebbé tesz a valódi aranypor és az aranylevelek időtlen ragyogása. A férfi testében számos téglalap alakú „hieroglifa” lapul, a nőében számtalan sejtszerű, színesebb gömb.
Salvador Dalí: Space Elephant, 1946, 1980, bronz
Klimt szecessziós képénél jóval korábban készült Lorenzo Bernini monumentális márványszobra: egy elefánt, amely valódi egyiptomi obeliszket hordoz a hátán, a szoborhoz tartozó latin felirat pedig arra utal, hogy ezt a súlyt – mármint a hieroglifákkal tarkított obeliszk súlyát – csak a legnagyobb szellemek bírhatják el. Az obeliszk és általában az egyiptomi misztériumok mélyen átitatták a későbbi szabadkőművesek titkos tanait is. Ők úgy képzelték: a piramisok templomok voltak, és rejtett alagutak húzódtak meg a piramisok alatt. Az amerikai építészet egyik csúcsa, a hatalmas márványobeliszk kétségkívül szabadkőműves jelkép. De Bernini kompozíciójában érdekes maga az elefánt is. A távolkeleti kultúrákban az elefánt az Erő, a Gazdagság és a Szerencse szimbóluma. Salvador Dalíra nagy hatással voltak ezek az elefántok, saját szürrealista képein Bernini obeliszk és szerencsehozó elefántjai póklábúak, mivel a pók a szerencse szimbóluma a katalán folklórban is.
Paul Gauguin mesés hangulatú képei szintén sokat merítenek az egyiptomi festészet síkszerű stílusából. A piac című képén az önmagukat bárcáikkal legyező polinéz örömlányokat egyiptomi háremhölgyeknek látjuk. A hasonló bőrszín, illetőleg az egyiptomi sírkamra faláról kölcsönzött kompozíció révén szinte észre sem vesszük a különbséget. Gauguint különösebben nem hatotta meg az európai szépségeszmény. Ám egyik legutolsó és legszebb képén a különféle kultúrákat jellemző valamennyi formanyelv tökéletes összhangba olvad. A Barbár meséken két félmeztelen nőalakot látunk és egy kékszínű köntösbe burkolt, démonszerű európai férfit: ő képviseli az önmagát is felzabálni képes Szellemi Szférát a képen. A lótuszülésben kuporgó nőalak ismét eszünkbe juttatja Egyiptomot, nevezetesen az Írnok szobrát, ám az ő tekintete a semmiségbe réved, így valószínűleg Buddha szobrai inspirálták. A Botticellit idéző vöröshajú nőalak talán maga az anyatermészet. Mesés hajzuhataga sűrű illatfelhőbe burkolódzik. Mögötte egy komplementer színt, furcsán kanyargó zöldszínű növényi indát fedezünk föl – talán az egyiptomi „Életjelet”? – Meglehet. Különösen, ha hozzáolvassuk a mellette álló, szintén zöldszínű fa oszlopszerű törzsét: In aeternum…
