De mi a helyzet a korábbi és későbbi háborúkkal? Vajon a fekete-fehér képek ebben az esetben is kifejezőbbek? Cikkemhez a háború témáját „dokumentarista” stílusban feldolgozó fekete-fehér képekből válogattam.
Leonardo da Vinci: Tank, 1487
Az ókor legnagyobb alakjai ma hófehér márványtömbökből bámulnak ránk. Ezek a szobrok egykor színesek voltak, de az idő kifehérítette őket. Ebben az időszakban a háború még hozzátartozott az emberek „normális” életéhez, a kisebb-nagyobb összecsapások mindennaposak voltak. A mai bináris-kódon alapuló dialektikus gondolkodásunkat alapvetően Hérakleitosznak köszönhetjük, aki a Háborút – az ellentétek egymást fejlesztő harcát – „minden dolgok atyjának” tekintette. Arisztotelész szentesítette a rabszolgaságot mint jogintézményt, és tudós lábjegyzetekkel látta el Homérosz Íliászát, ami tanítványához, Alexandroszhoz került. Alexandrosz ezzel a preparált Íliász-kötettel és egy tőrrel a párnája alatt aludt, ő lett az ókor legnagyobb figurája. Alexandrosz eljutott egész Indiáig, hódításai során különféle népek és gének érintkeztek, az információáramlás új szintre lépett. A görög kultúra diaszpóráját ma „hellenizmusnak” hívjuk. Hasonló kulturális-diaszpórát valósított meg Napóleon a francia felvilágosodás és a francia jog (Code Napoléon) terjesztésével. Ezekben az időszakokban a háborúknak még voltak pozitív hatásai, aligha véletlen, hogy a festők és szobrászok előszeretettel glorifikálták mindkét világhódítót, noha zabolátlan természetüknek milliók estek áldozatul. Az ókor legnagyobb filozófusai közül egyedül Diogenész határolódott el a háborútól. Alexandrosz meg is látogatta a hordójában, mert hozzá hasonló „csodabogarat” még sohasem látott. Nagyságát látva bármilyen kívánságát szívesen teljesítette volna, ám Diogenész csupán annyit kért tőle, hogy álljon egy kicsit arrébb, mert eltakarja a Napot.
Albrecht Dürer: Rinocérosz, 1515
A reneszánsz legnagyobb művészei közül Michelangelót nem különösebben érdekelték a vérontások. Egyetlen korai „háborús” műve a Kentaurok mitikus harcát ábrázolja. Leonardo rajzai ellenben azt mutatják, hogy az ő lángelméjét nagyon is felcsigázták a haditechnikai újítások. Igazi polihisztor volt, elsősorban tudós és feltaláló, s „csak” másodsorban művész. Neki köszönhetjük az anatómia alapjait, ugyanakkor, mivel a tudomány kegyetlen szerető, a tank és az ejtőernyő ideájának legelső modelljeit is. Leonardóhoz fogható lángelme volt a magyar származású Albrecht Dürer. Dürer nem a természettudományokat kutatta elmélyülten, hanem magát a természetet. Rinocérosz című nagyszerű rajza mutatja milyen közel került a darwini értelembe vett természetfelfogáshoz: az ő rinocérosza – bár képzelet után készült – egy tankhoz vagy páncélos lovaghoz hasonló, tetőtől-talpig felfegyverzett monstrum.
Véleményem szerint ezek a fekete-fehér rajzok kifejezőbbek, mint a vászonra festett háborús csataképek, mert nem egyetlen konkrét történelmi esemény megörökítésére vállalkoznak, hanem a háborúk alapvető természetéről közvetítenek szavakkal nehezen megközelíthető szuggesztiót. Ha azonban egyetlen rajzot választhatnék ebből az időszakból, akkor a németalföldi Brueghel egyik groteszk karikatúrájára esne a választásom. A Pénzeszsákok és Kincsesládák harcán eposzi igényű allegóriát látunk kibontakozni egymás torkának eső hordókkal, erszényekkel, perselyekkel, ládafiákkal stb. A megsebzett „harcosok” testéből vér helyett pénz szivárog, a pénzérmék számára szemmel láthatólag semmiféle megrázkódtatást nem jelent cseberből-vederbe keveredni. A kompozíció éppoly zsúfolt, mint ezek a degeszre dagasztott erszényesek. Brueghel konkrét kapcsolatot teremt a pénz és a háború között, másrészt azt sugallja, hogy békeidőben is háború van – „metafizikai” síkon.
Pieter Brueghel: Pénzeszsákok és Kincsesládák harca, 1570
És most egy hatalmas ugrás következik: Pablo Picasso Guernicája. Ismét egy fekete-fehér háborús kép, ám ezúttal, mint egy hatalmas méretű freskó. A kubizmus és az expresszionizmus szintézisének legnagyobb mesterműve. A képen szereplő figurák szinte képregényszerű karikatúráknak tűnnek, ezúttal mégsem fakasztanak mosolyra bennünket, hiszen Guernica lebombázása volt a legelső háborús bűn, amit a nácik elkövettek. Picasso formakultusza rendkívül sajátságos: a szereplők szeme tágra nyílik a rémülettől, vagy szétfolyik, mint egy-egy könnycsepp. A gyermekét kereső, majd megtaláló és elsirató anya hófehér teste: sírkő, modern Pietà; míg a bika farka lobogó lángnyelvnek látszik. A sebesült ló testét Picasso kiteríti a térben – olyan lesz, mint egy „csel-ló” –, így látszani fog a testébe fúródó dárda mindkét vége és a testét borító összes sebhely. Picasso a formák művésze volt, a színek kevésbé érdekelték. Ezen a vásznon a színek totális száműzése révén teremti meg A Schindler listáját idéző há-borús atmoszférát. – Ezt maga csinálta? – kérdezte állítólag egy fasiszta tiszt Picassotól. – Nem. Inkább maguk…
Pablo Picasso: Guernica, 1937
