Már-már remeteségben élsz és alkotsz Patakfalván, Székelyföld szívében, egy szinte eseménytelen, kicsiny faluban. Ez segít vagy hátráltat az alkotásban?
Pécsett, az egyetemen és az államvizsga után még jó pár évig közösségben alkottam. A kezdeti időszakban, a kortársakkal a napi szintű közös munka és eszmecsere hatalmas segítséget jelentett a szakmai fejlődésemben, s a város pezsgő kulturális élete is inspiráló volt számomra. Az elszigeteltségben alkotásnak megvannak az előnyei és a hátrányai is. A természet közelsége és a vidéki nyugalom lehetővé teszi, hogy teljes lényemmel merülhessek el a munkában, a ritka személyes találkozások a művésztársakkal azonban olykor magányossá is tesznek.
Aktuális sorozatod a Signal Lost (Elveszett jel) címet kapta. Milyen adáshibát érzékelsz, láttatsz?
Az internetes dezinformáció-áradat összeesküvés-elméletek, álhírek, trollkodás formájában árad ránk nap mint nap. Ez a túlzott mennyiségű adathalmaz nagyon nehézzé teszi az igazság kihámozását az online térben, ezért mostanság az általános szkepticizmus, csoportok vagy egyének iránti ellenszenv, megvetés és intolerancia jellemez sokakat közülünk. A Signal Lost sorozatom ezekre a jelenségekre tüntetőleg született válaszul.
Januárban volt egy csoportos kiállításod Budapesten, az Artus Stúdióban, vele egy időben pedig egyéni tárlatod Londonban. Miket láthattak ezúttal tőled a kortárs képzőművészet iránt érdeklődők?
A budapesti tárlaton az előbb említett Signal Lost sorozat egyik darabját állítottam ki, Londonban pedig az elmúlt két-három évben készült olajfestményeimből válogattam az egyéni kiállításra való anyagot. Ez mindig nagyon tanulságos, mert úgy tudok igazán számot vetni az elvégzett munkámmal, ha együtt látom a képeket egy letisztult térben, ahol a közönség reakciója is nagyon fontos.
A környezetrombolással foglalkozó munkáid igen futurisztikusnak tűnnek, ám azt mondod, ez nem a távoli jövő, hanem a jelen valósága. Szerinted valóban ilyen sötét a jelenünk?
A disztópia művészi megjelenítése nagy hagyományokkal rendelkezik. Az irodalom és a film is foglalkozik a témával, mint például George Orwell 1984-e és Aldous Huxley Szép új világa, de Zdzisław Beksiński és Viktor Safonkin festészete is nagy hatással volt rám. Nemcsak a jövőtől való félelmeimre reflektálok, hanem a jelenkor társadalmi feszültségeire, az elnyomásra, a technológiai fejlődés negatív hatásaira, a környezetszennyezésre is igyekszem rámutatni. A festményeimhez gyakran használok a múlt évszázad első felében ipari létesítményekről készült fényképeket. Összességében egy időtől és tértől független, általános érvényű művészetet szeretnék létrehozni.
A székelyföldi apró falvakban is ennyire áthat már mindent a digitális világ és a környezetrombolás? Szeretjük hinni, hogy a régi világból valami ott még talán megmaradt…
Igen, valóban sok minden megmaradt, de kár idealizálni a dolgot, ez nem minden esetben válik előnyére a környéknek. Gondolok itt azokra a káros szokásokra, mint a felperzselt tarlók és nádasok, a szennyezett patakok vagy a felelőtlen erdőirtás. Az elmúlt húsz évben, amióta idejárok, sok minden megváltozott, de a régiónak van még bőven hova fejlődnie. Mivel többek között ebben látjuk a fenntarthatóság lehetőségét, apró háztáji gazdaságot hoztunk létre a családommal, állatokkal, veteménnyel, gyümölcsössel, és a gyerekeket is igyekszünk környezettudatosságra nevelni. Éppen ez a miliő erősít meg abban a meggyőződésemben, hogy fontos ezeket a problémákat az alkotásaimon keresztül is megmutatni.
Bár nagyon borúlátóak a képeid, mégis van bennük némi fanyar humor, olykor groteszk vidámság… Jól látom, hogy valamiféle szarkasztikus beletörődéssel szemléled a világot? A tükörtartáson kívül tehet egyebet az alkotóművész?
Ezt a narratív, groteszk festészethez való vonzódásomat a vajdasági gyökereimnek tulajdonítom. A pályafutásom kezdetén olyan délvidéki írók és képzőművészek voltak rám nagy hatással, akik hozzám hasonló, élces, kritikus hangvételben fogalmaztak. Nem gondolom, hogy ez az attitűd a beletörődésről szólna. Ellenkezőleg, az igazságtalanság elleni lázadásnak élem meg. A tükörtartás fontos célkitűzés lehet, de ez csak egyik módja a művészi önkifejezésnek. Nehéz ezt körülírni, de legtöbbször nem tudatos döntések, hanem benyomások alapján, ösztönöktől vezérelve jön létre egy mű. Mindenki másként éli meg az alkotás folyamatát, ezért ilyen sokszínű ez a pálya.
Izgalmas összművészeti produkcióban is részt vettél nem sokkal ezelőtt Székelyudvarhelyen, erdélyi írók, költők írtak szövegeket helyi képzőművészek alkotásaira, melyeket színművészek adtak elő. Mennyire áll közel hozzád az efféle műfaji sokszínűség, átjárhatóság?
A Pulzus művésztelepen született képzőművészeti munkákra reflektáló szövegeket adtak elő a helyi színészek. Annak idején Pécsett, filmeseket, táncosokat, színészeket bevonva rendszeresen szerveztünk hasonló akciókat. Úgy gondolom, több ilyen összművészeti kezdeményezésre lenne szüksége a városnak, nem kizárólag a nagy érdeklődésre való tekintettel, hanem mert a művészek közötti szorosabb kommunikációt is elősegítheti.
Milyen alkotói terved, témád van, amellyel a közeljövőben foglalkozni szeretnél?
Mindig az állványon lévő, félkész festmény foglalkoztat a legjobban, de a Signal Lost projekten is sokat dolgozom mostanában. Idén ezt az anyagot – színészekkel együttműködve – egy performansz keretében Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában szeretném bemutatni.
A Vajdaságból költöztél Erdélybe, korábban tizenöt évig Magyarországon is éltél. Még mindig meghatározza a munkáidat a délszláv háború emléke?
Igen, ez az én generációm nagy kollektív traumája, amit nemigen lehet kiheverni. A személyes érintettség miatt úgy tűnik, a háború mindig is részét fogja képezni a művészetemnek. Fontosnak tartom ezeket a tapasztalatokat tematizálni, mert talán így nem volt teljesen hiábavaló az a nyomás, amelyet gyerekként kénytelenek voltunk elszenvedni.
