A csontmotívum visszatérő, de torzított, töredékes formái a visszaemlékezés megbízhatatlanságát és a rekonstrukció bizonytalanságát idézik meg. A gyűjtés itt nem lezárt folyamat, hanem nyitott kérdés: mit keresünk, amikor az elveszett darabokat próbáljuk összeilleszteni – és mit hozunk létre közben?”
Egervári Júlia természetművészettel foglalkozó képzőművész, aki munkáiban a különböző médiumok (többek között fotó, installáció, videó és performansz) együttes hatásaiból építkező műalkotásokat hoz létre. Mivel az alkotások alapanyagaként a természetben fellelhető matériákat használja, legyenek azok ágak, levelek, homok vagy éppen kenyértészta, így a művek efemer jellege akkor is nyilvánvaló, ha nekünk van szerencsénk azokat halandóságuk kezdetén megtekinteni.
Mivel a természetbe való visszafordulás ilyen mértékben kódolva van a művekben, felmerül a kérdés, vajon tényleg alkotások-e a művek? Vagy maga az alkotófolyamat és a tárgyak csendes elmúlása is a művek szerves részét képezi? Különösen izgalmas a marad–múlik, megtart–elenged ellentétpárok jelenléte, amikor a munkák A csontok összegyűjtése kiállításcím alá rendeződnek. A csont életünkben megtartja, sőt mozgásban tartja a testet, képes a gyors regenerálódásra, öngyógyul, ásványokat raktároz és erősödni tud, csontunk tízévente teljesen megújul, de az elmúlás során épp ez a testrészünk áll ellen oly makacsul a megsemmisülésnek. Gondoljunk a régészeti leletekre! Vannak csontok, amelyek több ezer év alatt sem pusztultak el, máig mementói gazdájuk testi-lelki megéléseinek.
Georgia O’Keeffe amerikai képzőművészt is a természet örökkévalósága, a csontok halhatatlansága, tisztasága és formabeli szépsége ragadta meg, amikor az 1930-as években Új-Mexikó tájait járta és ott kifehéredett állatcsontokra bukkant. Tehén- és koskoponyák ezek, amelyek túlélték az életet. Festményein az amerikai tájak szakrális szimbólumává emeli ezeket a motívumokat. Később, az 1990-as években Kiki Smith amerikai kortárs képzőművész a test emlékezeteként, a belső én szerkezeteként, a halandóság és az újjászületés jegyében csontinstallációkat helyezett el női testeket ábrázoló szobrai mellett. A csontok viaszból, bronzból, papírból, üvegből és gipszből készültek; Kiki Smith saját kezével formálta meg azokat. Témája és anyagválasztása is hozzájárult a női test memóriájának intim, törékeny, szakrális terekké alakításához. A két említett alkotó esetében a csontokhoz nem kapcsolódik gyűjtési folyamat.
A csontok összegyűjtésének történetét pár éve hallottam először, mégpedig éppen Egervári Júlia olvasta fel nekünk, résztvevőknek egy hétvégi női jógafoglalkozáson. Meghallgattuk a történetet, miközben elképzeltük a részleteket, hozzátettünk, kiemeltünk, a saját képünkre formáltuk. Éppen ezért sem vagyok már biztos abban, hogy az emlékeim vajon pontosak-e és mi az, amit pusztán magam raktam hozzá a narratívához. Olyan nyomok maradtak meg bennem, mint az erdő, a levelek, a barlangok világa, ahol egy farkasattribútumokkal felruházott nőalak mindent megtesz azért (kapar, szagol fáradhatatlanul), hogy megkeresse, összegyűjtse, majd elrejtse azokat a bizonyos csontokat. De talán nem is így volt… A történet mesélője nem mondja el, hogy ki a főszereplő és azt sem, hogy mik ezek a csontok és miért olyan fontosak. A főhős ragaszkodó, kitartó, néha kíváncsi, máskor elszánt és makacs, vagy éppen holtfáradtan is munkálkodó attitűdjét, az aktus nehézségét, folytonosságát, abbahagyhatatlanságát ismerjük meg általa. A többi részlet, az archetipikus és szimbolikus képek kidolgozása ránk, hallgatókra, nézőkre marad. Nagy ez a szabadság! A történetet azóta az alkotó jelentősen átgyúrta, megdolgozta és magáévá tette azáltal, hogy önmagára formálta. Megélte, megéli, de nem tárulkozik ki… Olyan határon mozog, ami megengedi a néző számára is az azonosulást, az eltérést.
Csontszerű, a víz felszínén lebegő uszadékfákat gyűjt, a fák mellett valódi csontokat és köveket szedeget, von, vonszol maga után. Miniinstallációjában azonban az érzékeket megtévesztő módon helyezi el a csontokat anyagukban, formájukban és színeikben is idéző gipsz- és agyagcsontjait. A nézőnek igazán közel kell kerülnie a tárgyakhoz azért, hogy megfejtse a maga számára, melyik a valós és melyik az álcsont. De vajon számít-e az, hogy álcsont került a gyűjteménybe, ha számunkra ez a torznak, idegennek tűnő darab is éppoly fontos és éppannyira ott van, jelenlévő és valós? Beszélgetésünkkor a művész azt mondja: „nem könnyű, sőt nehéz hozzáférni ezekhez a csontokhoz, és az egyik legfontosabb talán éppen az, hogyan rakod össze a kikutatott, feltárt vagy éppen talált anyagot, hogyan integrálod. A gyűjtés folyamata is erőgyűjtés, tudásgyűjtés, felépülés… teher. A teher mai tudássá formálása.”
Amióta a kiállítás kapcsán a gyűjtés folyamatán gondolkodom, sorra jutnak eszembe a legkülönfélébb gyűjtési indokok, módok, attitűdök, a gyűjtéssel szorosan összefüggő önfeltáró, önmegismerő folyamatok, a tudásfelhalmozás, amelyekkel munkám során találkoztam. A hétvégén például egy kiállítást néztünk meg a Bozsó Gyűjteményben Kecskeméten. Bozsó János festő néprajzi és iparművészeti gyűjteménye is itt található. Az előtérben a fia, ifjabb Bozsó János zenegép- (például Wurlitzer) gyűjteményének néhány darabja látható. Azon gondolkodtam, hogyan is lehetséges az, hogy egy-egy apró csendéleti kelléktől (például a népi mázas kancsótól) eljutunk a zenegépek világáig. Aki gyűjt, annak bizony helyet, teret kell teremtenie.
Hirtelen eszembe jutott Szabó György szobrász, aki a szolnoki művésztelepen megmutatta több ezer darabos tollhegy- és iróngyűjteményének egy részét. Emlékszem, amikor azt mondta: „Se pénzem nem volt, se helyem. Ha már gyűjtésre adtam a fejem, akkor kis dolgot kellett választanom.” Persze ez a dolog azért nem esetleges, az íráshoz, rajzhoz, grafikához és annak teljes magával ragadó történetéhez, hatalmas tudáshoz nyitott ez új fejezetet.
Míg a Könyvtári Napok keretében tartott kecskeméti könyvbemutatóján Bősze Ádám mesélt arról, hogy többnyire magyar zenei vonatkozású tárgyakat próbál gyűjteni akár online aukciók keretében is. Ilyen tétel volt a Bartók egyik borítólapjaként hirdetett tárgy. Bősze azt gondolta, hogy annak megszerzése esélytelen, ezért meg is lepődött, amikor érkezett a gratuláció sms-ben. Fájhatott már akkor a feje, hogyan fog ezen túladni, hiszen így is túl sokba került a tárgy. Amikor a posta meghozta a csomagot, kiderült, hogy Bartók egy publikálatlan, rövid szerzeménye van a lapon. Abban a minutumban megteremtődött az édes ragaszkodás, dehogyis akart akkor már túladni a ritka kincsen.
A rövid gyűjtői történetek kapcsán gondolhatnánk, hogy csupa értékes dolog az, amit gyűjtenek, persze, hogy gyűjtőik helyet teremtenek, tudást halmoznak fel és ragaszkodnak mindezekhez a tárgyakhoz. De akkor mit kezdjünk Jusuf Hadžifejzović szerb festővel, aki Depot-iban a sétái során talált szemetet gyűjti össze, tisztítja meg és állítja ki az 1980-as évek óta? A depográfia nem az új tárgyak készítéséről, hanem a szemlélődésről, meglátásról, válogatásról, rendszerezésről és a folytonos újrarendezésről szól. Ugyanakkor szól mások, idegenek ismeretlen történeteinek beengedéséről, felfedezéséről is. Hadžifejzović az archeológus pontosságával jegyzi a tárgyakat és a tárgyak lelőhelyeit, „az ásatások” időpontjait.
De miért kezd el valaki csontokat gyűjteni akár a tenger mélyének kékségéből, akár a föld mélyéből a homokbányák végtelen szemcséit átrostálva önmagán? Mennyiben különc gyűjtő a csontok gyűjtője és mennyiben vagyunk mi magunk, mindannyian, akik gyűjtjük csontjainkat? Valljuk meg őszintén emlékszünk-e első csontocskáink, a fogaink elvesztésére? Elraktuk-e azokat egy titkos helyre? Szabályoztuk-e a szabálytalanságot? Fájt? Tört-e csontunk, s ha igen, nézegettük-e álmélkodva a röntgenfelvételt? Még talán a kidekorált gipsznyomatot is őrizgetjük valahol. Láttunk-e kutyát önfeledten örülni a csontnak, amit drága kincsként ásott el, hogy aztán elfeledje és zavarodottan rohangálva ide-oda azt keresse, hová is tette, a Butus? Ha eljön az idő, hogy szerettünk csontjait elengedjük, képesek leszünk-e átadni őt a természetnek? Mindezek fájdalmas emlékek lehetnek, mégis teremtünk nekik helyet. Őrizgetjük és olykor újraírjuk a történeteiket, ragaszkodunk hozzájuk, visszakeressük, válogatjuk, újrarendezzük őket. Fáradhatatlan aktusainkkal nemcsak gyűjtjük, de „megszüljük önmagunkat”. Sérülünk-e, megégetjük-e magunkat mindeközben? Persze. És mindezek ellenére vállaljuk a csontok gyűjtését.
Még ha mindannyian gyűjtjük is a csontokat, néha felvesszük a hátunkra, hogy egy kicsit újra érezzük a súlyukat, majd letesszük, hogy könnyítsünk a lelkünkön, akkor is számolnunk kell azzal, hogy mindez a gyűjtés mélyen személyes; a gyűjtőről és a gyűjtő aktusairól szól. A mások csontjait csak kivételes esetekben érintjük meg (szentek előnyben). Milyen érdekes, anélkül, hogy életünkben ténylegesen belelátnánk a testünkbe, mégis képesek vagyunk lefejteni a húst és felismerni a sajátunkat, a hozzánk tartozó szilánkokat és töredékeket, hogy ezúton is összefonjuk a csontig hatoló egzisztenciális és ontológiai kérdéseinket.
Egervári Júlia azáltal, hogy megmutatja saját gyűjteményét, lehetőséget ad számunkra nemcsak arra, hogy elinduljunk saját csontjaink megkeresésére, gyűjtésére, de arra is, hogy vizuálisan letapogassuk és kapcsolódjuk az ő attitűdjéhez, hogy a meghallgatás által egymásnak is társai lehessünk. Ez nem kis dolog, nem aprócska seb, hanem mély húsba vágás, ami láthatóvá teszi azt az élő sárgás-rózsaszínes fehér csontot, amelyben ott futnak a vérerek. Egervári Júlia osszáriuma az emlékezet, a test–föld kapcsolat élő tárhelye.
Képek a művész archívumából, engedélyével.
Performance képeket Szvoboda Péter készítette.
A kiállítás a Budapest, AGORA Community kiállítóterében tekinthető meg (1085 Budapest, Üllői út 6.).
