Emléktanácskozást tartottak Hevesen, Kő Pál gyűjteményes kiállításának megnyitóján, a felújított Halász-kastélyban. A tavaly elhunyt Kossuth- és Munkácsy-díjas Nemzet Művésze életművét 80. születésnapja alkalmából pályatársak, művészettörténészek, költők, zenészek és a szülőföld képviselői méltatták. Az előadásokat Kő Pál öröksége címmel foglalta kötetbe a Csillagbojtár Kiadó Freund Tamásnak, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének előszavával. A könyvet a Mester rajzai, szobortervei és az alkotás folyamatát kísérő gondolatai teszik teljessé.
Azért kanyargósak a hevesi utak, mert hűen követik a fasorokat – magyarázza a maga megszokott humorával, majd váratlanul keresztet vet.
Sehol egy templom, kápolna vagy útmenti feszület?
Dehogy nincs! – mondja hetykén. – Ott áll a kőkereszt gyerekkorom óta, csak benőtték a bokrok, így nem mindenki tudja.
Bámulok kifelé a hatalmas ablakon az Epreskertre. Sehová sem nézek, és a semmibe látok. A falakon képek és szerszámok körvonalai. A padlón posztamens-lenyomatok és a sámli helye. Ha betévedtem néha, arra ültem. Szemben a Mesterekkel. Fönt Somogyi József, alatta Kő Pál…
Sietnem kell, mert ajándék lesz – mondja és megnyalja a hüvelykjét. Először a balt, aztán a jobbot. (Vagy a jobbat? Tudja a fene…) A többi ujját szépen a nő hasára helyezi és formáz. Jár a duzzadt, húsos ujjbegy a deréktól a tomporig. Orrcimpái kitágulnak, mint a roham után lefékezett paripáé. Érzi a bőr illatát. A kipárolgását. A szoknya alatti selymes pórusokat a viasztextilen át is kitapintja. Gyúrja a farát. Gyötri az anyagot.
Pedig a mű, alig „babányi.” Szárnyai mégis külön tiszteletet parancsolnak. Ami az állványon van, az már az övé. Nem azért, mert magáévá tette. Sokkal inkább, mert ő teremtette.
Mikorra kell elkészülnie?
Karácsonyra…
…de még adventben sem járunk?!
Aaaahhh! Luca széke egy ilyen szobor! Nagyon nehezen készül. Mikor is? Várjál. Talán két éve kezdtem el…
Ezt a viaszt fölrakni?
Igen ezt. Közben persze elhagytam, pihentettem… Hát van, amit húsz éve kezdtem el, és itt őrzöm. Nézd meg! – mondja, és hátat fordít az állványnak.
Ez nem… nem egy nagy szobor – motyogja féltőn, és az asztalához lép, amely a műterem fő helyét foglalja el. A fölső polcok egyikéhez nyúl. Alig tízcentiméteres szobrot vesz a kezébe. Lefújja róla a port. Vattává lesz a tenyere, puha párna a tekintete, amikor nézi… Húsz éve, ezt az édes gyönyörűt – mondja, és mint ahogyan Szent István-ereklyéjét emelik, ő is a magasba tartja.
Még szerencse, hogy nőalak feszül a vázon. Mert a Mester szerelemmel szól a kezében megbúvó műhöz. Mégsem a születés pillanatának lehetek a részese. Ez maga a fogantatás. Két évtized óta tartó együttlét. Nem-engedés, behatolás, szorítás, föloldás, közösülés, vezeklés…
Ezt elkezdtem faragni is – töri meg a csendet. – Majd megmutatom Hevesen. Persze azt is abba kellett hagynom. Rendkívül izgalmas minden porcikája.
Már több mint egy éve, hogy a hevesi táj fölött a látóhatáron túlra repült a táltos, és magára húzva szülőföldjét, Szindbád mellé, a bárányfelhőkre telepedett, hogy a csillagok egykori bojtára immáron pásztorbotjával mutassa az irányt a jövő szobrászai számára.
