Egry József a XX. század első felének egyik, ha nem legjelentősebb magyar képzőművésze volt. Az utóbbi kijelentést nehéz leírni, hiszen a magyar művészettörténet-írás és a közvélemény rendkívül megosztott ebben, mint sok más kérdésben is. Talán nem haszontalan áttekinteni, mely érvek és ellenérvek szólnak a mellett, hogy Egry József a korszak kiemelkedően egységes életművét hozta létre, így annak méltán megbecsült művésze volt. Az 1883-ban született festő pályakezdése, első külföldi tanulmányútjai és kezdeti sikerei még a dualizmus korára esnek. Pályáját – mint minden más kortársáét – megtörte az első világháború. Több nagynevű pályatársa, de főként az őt megelőző nagy generációhoz tartozó utolsó „festőfejedelmek” (Benczúr Gyula, Ferenczy Károly, Mednyánszky László, Szinyei Merse Pál) ezekben a zűrzavaros években hunytak el. Bár az 1910-es években már lényegében nem alkotott kiemelkedő műveket, az előbbiekkel ellentétben szinte ismeretlenül hunyt el 1919-ben a nagy víziók és látképek mestere, Csontváry Kosztka Tivadar is.
A magyar avantgárd legjelentősebb alkotói az 1920-as évek elején vagy emigrációba kényszerültek, vagy csak ekkor kezdték pályájukat, többnyire külföldön (Moholy-Nagy László, Kassák Lajos, Bernáth Aurél stb.) is. Többen később visszatértek Magyarországra, életművük azonban vagy csak a második világháború után bontakozott ki, vagy már meg sem élték azt (például Derkovits Gyula). Ez igaz másik nagy kortársukra, a lírai hangulatok és életképek mesterére, Szőnyi Istvánra is, aki ebben az időszakban a Gresham-kör tagjaként vált igazán ismertté, de életművének értékelése nem lenne teljes az 1945-től 1960-ig tartó periódus kihagyásával. A két világháború közötti magyar művészeti életben és műkritikai gondolkodásban búvópatakként van csak jelen Vajda Lajos, akinek hányatott sorsa miatt ismeretlen életművét csak utólag emelte méltó helyre a művészettörténeti kutatás. Ugyanez igaz a rövid, de intenzív életpályát befutó Derkovitsra vagy az Auschwitzban meggyilkolt Farkas Istvánra is. Vaszary János a korszak nagymestere, a főiskoláról elűzött modernista tanár, még a második világháború előtt hunyt el, s több jelentős kortársával együtt évtizedekre háttérbe szorult a neve.
A felsorolt művészekkel összevetve egyedül Vaszary mérhető Egry Józsefhez, mint akit haláláig megbecsülés övezett és minden egzisztenciális küszködése ellenére egységes és magas színvonalú életművet tudott létrehozni. Egry művészete megtestesítette és jól ötvözte mindazt, amire a korszak vágyott: modern, de letisztult formanyelv alkalmazását az európai festészet klasszikus témáival, a keresztény ikonográfiával és a nemzeti tájként újraértelmezett Balaton-képekkel. Kortárs támogatói között ott találjuk a Bauhaus modernizmusáért is lelkesedő Kállai Ernőt, akárcsak a konzervatívabb ízlésű Genthon Istvánt vagy Lyka Károlyt is.
Egyszerre volt mindig képes kielégíteni az Egry-életmű a tudatos mítoszgyártás („a Balaton festője”, a „fény festője”, stb.) igényét és a modernizmus által elvárt felszabadult festői gesztusokat, virtuóz felületkezelést vagy a spontaneitásra épülő ecsetkezelés nagyvonalúságát. A műveit formalistának bélyegző Rákosi-korszak fél évtizednyi időszakán kívül Egry munkásságát mindvégig szakmai elismerés és megbecsülés övezte, így sohasem merült fel, hogy ne lenne helye a legjobbak között. Azok a művészettörténészek, akik alaposabban elemezték munkásságát, hamar rájöttek, hogy korántsem mestermű Egry minden munkája, világos, hogy motívumait adott esetben többször felhasználta, több alkalommal nekiveselkedve egy-egy kompozíciónak. Minden műcsoport vagy ciklus élén azonban állnak örök érvényű, megkérdőjelezhetetlen darabok, amelyek máig hatnak és amelyekre rezonálni tud a nagyközönség.
Ezt az „aha-élményt” adja meg újra a két veszprémi kiállítás. A korai műveket bemutató, Távol a frázisoktól című tárlat a Dubniczay-palota Várgalériájában mindössze három teremből állt, mégis átfogó képet nyújtott Egry pályakezdéséről, arról a folyamatos változásról, amely a fiatal művészt jellemezte. A kiállított művek jelentős része a megyei múzeumként Egry műveit gyűjtő veszprémi Laczkó Dezső Múzeum kollekciójából került ki, amelyeket a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum anyaga egészített ki, ahonnan a Mihályfi Ernő műkritikus, későbbi szocialista kultúrpolitikus gyűjteményéből ajándékozott művek érkeztek. Feltűnnek olyan kevéssé ismert darabok is, amelyek a párizsi vagy a brugge-i (bruges-i) tanulmányútjai idején készültek, jelezve azokat a festészettechnikai változásokat, amelyeken a festőtanonc ebben az időszakban átment. A Grászli Bernadett által rendezett kiállítás harmadik termében Egry korai önarcképeit gyűjtötték össze, bemutatva mindazon stíluskísérleteket, amelyeket sikerrel alkalmazott. Egy 1910-es évekbeli álló alakos portré a századfordulós magyar festészet erős, pasztózus ecsetkezelése figyelhető meg, s Egry erős, karakán arcvonásai már a magabiztosságot sugárzó fiatal művész attitűdjét sugározzák. Az életművet hosszú évtizedeken át kutató Gopcsa Katalin szerint Egry önarcképei egyfajta vizuális naplóvá állnak össze, hiszen minden stíluskorszakában, életkori periódusában, a vázlatoktól a jelentős olaj-vászon festményekig rendszeresen megörökítette magát.
Önarcképek az életmű második szakaszát bemutató, a Laczkó Dezső Múzeum termeiben kiállított Egry József 140. Balaton, Szicília, Nervi című tárlat száznegyven alkotása között is helyet kaptak, ám itt nem ezekre az önéletrajzi jellegű művekre került a hangsúly. Az érett Egry minden korszakából és témájából főműveket sikerült megszereznie a kiállítás két kurátorának, Sipos Annának és Tevesz Máriának, akik megfelelő arányban válogatták a köz- és a magántulajdonból érkező képeket is. Aligha függetlenítheti magát a látogató az utóbbi évtizedek képzőművészeti aukcióinak „sztárképeiként” felbukkant Egry-művek időnként túlburjánzó „keretművészeti” alkotásaitól, de szerencsére a kiállítótér erős tagoltsága nem teszi nagyon kontrasztossá az eredeti képkeretek puritánságát és a műkereskedelmi céllal aranyozott- ezüstözött keretek különbségét. Hasznos szakmai döntésnek bizonyult, hogy a kiállítás rendezői a veszprémi gyűjtemény fő művei mellett számos vidéki múzeum (Győr, Pécs, Székesfehérvár stb.) Egry-kollekcióinak legjavát is kiállították.
Nem függetlenül attól a ténytől, hogy ezek a múzeumok is Egry József kortárs gyűjtőinek, az egykori legjelentősebb XX. századi magyar műgyűjteményeknek (Radnai Béla, Tompa Kálmán vagy Deák Dénes kollekciójának) kivételes darabjait tudhatják magukénak. Mindez természetesen felveti azt a kérdést is, hogy Egry József egykori mecénásai, támogatói a maguk választásaival, műtermi vételeivel mennyire formálták az Egryről máig fennálló, érvényes művészettörténeti képet. E kiállítás bő válogatása ugyanakkor az életmű számos fontos belső összefüggését tárhatja fel. Az Egry-örökösöktől a keszthelyi Balaton Múzeumba került számos grafikai vázlatból adott gazdag válogatás a festő kompozícióépítési metódusát mutatja be. A kis méretű, egymás mellé rajzolt első ötletek azt mutatják, Egry hogyan alkotta meg egy-egy művének elrendezését, térszerkezetét, adott esetben többször áthúzva, felülbírálva saját magát, és hogyan tökéletesítette ezeket a pár másodperces vázlatokat, amelyek alapján azután műtermében megalkotta az „önértékű”, végleges kompozíciókat.
Néhány késői alkotás egy-egy megoldását látva az lehet az érzésünk, hogy Egry könnyed, mégis vibráló ecsetvonásai, finoman összeolvadó, de a papírt vagy a vásznat benyomó erős gesztusai a XX. század második felének absztrakt expresszionizmusában, a színeket előtérbe helyező irányzatai között is megállnák a helyüket. S végül, de nem utolsósorban ez a 2023-as veszprémi kiállítás erősíti azt a belátást, hogy Egry itáliai képei vélhetően ott, a helyszínen készültek, de mintha a magyarországi tájak derivátumai lennének. Mindez nem azért van, mintha Egryt ne érintette volna meg a Riviéra vagy Szicília atmoszférája, hanem csupán azért, mert a művészi önkifejezés és a saját kézjegyek, az egyéni stílus megtartásának igénye nagyobb volt benne, mint amit pár hónap külföldi tartózkodás megváltoztathatott volna. Szimbolikusan befogadta azt, ami átereszthető, kiülepíthető, amivel azonosulni lehet egy mediterrán tájélményből, de megváltozni, asszimilálódni már nem volt hajlandó. Fontos és időszerű összehasonlítást végeztet el a Laczkó Dezső Múzeum idei kiállítása.
Egry József művészete a XX. századi magyar képzőművészet páratlan értékű, egységességű, teljesítménye, amelynek alkotója megfelelően tudta az individuális kifejezésmódok finom és érzékeny világát összekötni a modernizmus és az avantgárd elvárásaival, egyúttal az európai festészet klasszikus témáinak, motívumainak egyedi hangú feldolgozásával. A száznegyven képből álló bő válogatás ellenére a látogató úgy távozhat a veszprémi kiállítóterekből, hogy van még további felfedeznivaló ebben a gazdag és sokrétű életműben.
Az Egry József 140. Balaton, Szicília, Nervi című kiállítás 2023. október 29-ig látogatható a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban.
