a kutyák megérzik, ha

egy közülük már nincsen,

át akarnak mászni a kerítésen,

nem érdekli őket se húskonzerv,

se maradék, se jutalomfalat.

 

a kutyáim azt is megérzik,

amikor elütötték a szomszédjukat.

ő a kisbuszt ugatta,

a kutyáim őt,

a kisbusz az embert,

aki közbe akart avatkozni,

az ember a kisbusz sofőrjét,

aki már nem tudott,

apám a kutyát, aki

törött koponyával is

elfutott a megállóig,

a kisbusz előtt megállók egymást,

majd megint a saját szomszédjukat,

aki visszafordul a nyitva hagyott kapun,

mattfekete szemeteszsákot keres

és felelőst.

azt hiszi, nem látják,

megöleli a zsákot,

amikor összeszedi az úttestről.

apám visszajön,

a kutyáim a kerítés rései közt

szimatolnak, idegesek, nem férnek oda.

úgy szorítom a nyakörvüket, mintha

a saját koponyámat félteném.

 

a kutyák nem látják a pirosat,

én nem akarom.

az emberek felszállnak,

apám becsukja a kaput,

a kutyáim nem kérnek enni,

így ment ez eddig is,

vigasztaljuk egymást.

a kisbusz mosható,

a megállóban pedig

haltak már meg emberek is.