Kedves Gábor, mielőtt mélyebben belemerülnénk a könyves szakma rejtelmeibe, hódoljunk kicsit a számmisztikának és szedjünk össze néhány izgalmas, kerek számot, ami az idei évet és eddigi munkásságodat jellemzi!
A számmisztika érdekes dolog, s a 2021-es év valóban több kerek számot is tartogatott a nekem. Idén harminc éves a Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, amelynek 1991-es alapítása óta az ügyvezetője vagyok. Nem mellesleg, idén hetvenöt éves leszek. A harminc és a hetvenöt pedig a számmisztikában a három szerencseszámai, ami a misztikus tanítás szerint a fiatalosság, a vidámság, a humor, a társaság, a társalgás jele. Tulajdonosának hangja olyan kellemes – szól a tanítás –, hogy képes vele bárkit gyógyítani és felvidítani. Bárcsak mindez igaz lenne, most igazán nagy szükségünk van minderre. Ám a számmisztikában nem hiszek, s ilyen képességeim sincsenek, a szerencseszámaim pedig a lottón már több évtizede csődöt mondanak.

Azért mondjál még további számokat! Hány szerző hány könyvét adtad ki idáig, hány könyvbemutatót, konferenciát szerveztél és mindemellett hány saját könyvre jutott időd?
Mint említettem, a harmincéves kiadói jubileumra igen büszke vagyok, hiszen a három évtized egy emberöltő, benne jó és rossz évekkel, a könyvszakmát is érzékenyen érintő gazdasági válságokkal, ám megőrzött értékrenddel, s a kiadványok – egészen a mostani járványig tartó – növekvő éves számával: a kezdeti négy-hatról húsz-huszonkettőre emelkedő éves címszámmal. Mindeközben a kezdetben csak „Pécs-jelenségként” jegyzett kis könyvsorozatból előbb helyben, majd a régióban és országosan is ismert és elismert kiadó született.
Nem vettem pontosan számba, de az elmúlt harminc évben mintegy félezer könyv került ki a kezem alól. A szerzők számát csak megbecsülni tudom: több százan lehetnek. A programok, irodalmi estek, könyvbemutatók szerte az országban, a legjobb években húsz-huszonkettő, összességében szintén több száz lehetett.
Hogy mindeközben maradt-e időm kutatásra, írásra? Igen. Ám kevesebb annál, mint szerettem volna. De kilenc könyvem azért megjelent, néhányukból újabb kiadás vagy utánnyomás is született.

Beszéljünk a Pro Pannonia Kiadó profiljáról, említs néhány olyan kötetet, amelyek szerinted leginkább jellemeznek titeket, amelyeket szinte szimbolikus jelentőségűnek érzel!
Profilunk igen sokrétű. Egyfelől vallom, hogy nincs valamirevaló kiadó írók, költők, drámaírók nélkül, másfelől a tudományos és az ismeretterjesztő könyveknek is jut hely az elképzeléseinkben, így az irodalomtörténeti és elméleti munkáknak, sőt a köztörténeti, jogtudományi, pszichológiai, néprajzi stb. könyveknek is. Közben az irodalom „intim” szférájára és műveire is odafigyelünk, ennek is van olvasótábora, itt tudhatjuk meg a legtöbbet az írók személyiségéről, érzelmi-pszichikai alkatáról, mentalitásáról, szokásairól, a nyilvánosság előtt rejtve maradó vonásairól. Levelezések, naplók, személyes feljegyzések, dokumentumok „otthona” az Irodalmunk forrásai sorozat. Mintegy félszáz kötete olvasóknak, kutatóknak egyaránt érdekes, tanulságos olvasmány. Benne többek között Csorba Győző, Takáts Gyula, Fodor András, Tüskés Tibor több levelezéskötete, továbbá Pákolitz István, Bertha Bulcsu, Lázár Ervin, Kalász Márton, Galsai Pongrác, Martyn Ferenc, Weöres Sándor, Lovász Pál levelezése. Ez persze csak egy szelete annak a széles spektrumnak, amit igyekszünk kiadói látószögünkbe befogni.

Saját irodalmi munkásságod milyen témákat dolgoz fel? Mi foglalkoztat, miről írsz szívesen?
Főként értekező prózát írok. Kritikusaim szerint fontos műfajaim a tanulmány és az esszé, ezekből két önálló kötetem is megjelent, „A folyton mardosó titok” és az Ötnegyed. Az előbbi egy Csorba Győző verssor, az utóbbi Tüskés Tibornak ajánlott könyvem. Irodalmi munkásságom részének tekintem antológiák összeállítását, szerkesztését, vagy a közelmúltban Weöres Sándor és Lovász Pál levelezéskötetének sajtó alá rendezését. Tanulmányaim, esszéim sorra jelentek meg irodalmi-művészeti folyóiratokban, a Kortársban, a Jelenkorban, a Magyar Naplóban, az Irodalmi Páholyban, az Árgusban, a Pannon Tükörben, a Somogyban, a Hévízben és másutt.
Érdekfeszítő, örömteli munkám volt Lovász Pál, illetve Rajnai László hagyatékának feldolgozása. Előbbi a Bácskából áttelepült, Pécsett mindenki által becsült, szeretett költő, irodalomszervező, a Janus Pannonius Társaság 1931-es létrejöttének kezdeményezője, működésének végéig, 1944/45-ig a „lelke”, titkára, majd főtitkára, utána politikai okokból háttérbe szorított alkotó. Hagyatéka titkok, ismeretlen versek százainak volt őrzője. Róla írtam Két szólamban. Lovász Pál pályaképe című nagymonográfiámat, illetve állítottam össze a Bálványdöntő című versválogatást.
Hasonló izgalmakkal járt a Rajnai levelezésanyag feldolgozása is, benne a magyar irodalom, a szellemi élet kiválóságaival. Érzékeltetve mindezt, képzeljük el, hogy Rába Györggyel, akivel igen sokra becsülték egymást, s hasonló volt a gondolkodásuk, az irodalmi értékrendjük, több mint ezeregyszáz levelet váltottak. Rajnai a magyar esszé egyik mestere volt, nagyműveltségű filosz, évtizedeken át Várkonyi Nándor legbizalmasabb, leghűségesebb társa, barátja, aki a Rákosi-diktatúra idején önkéntes száműzetésbe vonult, műveinek döntő része kéziratban maradt, csak halála után jelent meg. A Rajnairól született, a kritika által kedvezően fogadott monográfiám, a „Dráma hősének jöttem a világra” című pályarajz.
Megjelenés előtt áll a „nagyokról”, Csorba Győzőről, Kodolányi Jánosról, Várkonyi Nándorról, Rajnairól, Weöresről, Takáts Gyuláról, Tüskés Tiborról és másokról szóló, többségében publikálatlan tanulmányokat tartalmazó könyvem.

Tüskés Tibor fontos szerepet játszott az életedben és a kiadó életében is. A közös munkát, barátságot Tüskés 2009-es halála más dimenzióba helyezte.
Igen, Tiborral annak idején együtt kezdtük és haláláig együtt dolgoztunk. 2009-től különböző dimenziókban vagyunk, de ez nem változtatott a közös munkával eltöltött közel két évtized alatt kialakult értékrenden. Sőt, annak megőrzését, folytatását jelentette számomra. Pécsi iskolákkal, könyvtárakkal közösen nagy érdeklődés kísérte, többfordulós vetélkedőt szerveztünk életéből, munkásságából. Kiadtuk Tibor hagyatékban maradt kéziratait, valamint az elmúlás keserves stációit tartalmazó, A csend burka vastagodik című naplójegyzeteit is.
Halálának ötödik évfordulóján országos konferenciát szerveztünk munkásságáról, tizedik évfordulóján emlékkönyvvel (Harangszavú múlt) adóztunk neki. Egykori iskolájában, a pécsi Janus Pannonius Gimnáziumban emléktáblát állítottunk tiszteletére, a még általa létrehozott Testvérmúzsák asztaltársaság havi/kéthavi programokkal őrzi emlékét. Egyszóval Tibor itt van, itt él velünk ma is.

Kiadói és irodalmi munkásságod mellett a Magyar Írószövetség helyi csoportjának a vezetője is vagy. Ez milyen lehetőségeket és feladatokat jelent a mindennapjaidban?
Mértéktartó, tehát a mindennapokat nem megterhelő, ám figyelmet igénylő feladatokat jelent. Például azt, hogy a munkám során soha ne feledkezzem meg azok írói, irodalmi, kritikusi tevékenységének figyelemmel kíséréséről, akik nem tagjai ugyan az Írószövetségnek, ám teljesítményük alapján méltók lennének rá. Az elmúlt években többekről írtam ajánlást, így például – az azóta sajnos már elhunyt – Pálffy Gyula, G. Tóth Károly, Sárosi István az én ajánlásommal kerültek be az egyesületbe.
Minden évben programok, rendezvények is fűződnek a helyi csoport munkájához, könyvbemutatókat, irodalmi esteket tartottunk és bekapcsolódtunk a Magyar Széppróza Napja programsorozatba is.

Befejezésként kérlek, szóljál arról is, miként hatott/hat a személyes életedre a hónapok óta húzódó karantén!
A karanténnal igyekeztem ujjat húzni, ugyanúgy bejártam a szerkesztőségbe, mint máskor, ugyanúgy folyt a szöveggondozás, kéziratok nyomdai előkészítése, könyvek kiadása, mint konszolidált körülmények között. Csak a megjelenő címek számával kissé óvatosabbak voltunk: ne több, hanem kevesebb veszteséget „termeljünk”. A személyes találkozások persze hiányoznak: szerzőkkel, érdeklődőkkel, olvasókkal. Továbbá a programok megtartásának lehetősége, az érdemibb kereskedelmi forgalom. Ám azért a jövőre készültünk: pályázatokat írtam, tárgyalásokat folytattam, szerzői kéziratokról mondtam véleményt, kéziratokat javítottam, így a saját szórakozást jelentő olvasásra alig maradt idő. De azért sok mindenkitől és sok mindent olvastam.
A legfontosabb mégiscsak az volt, hogy készültem – és könyvek kiadását készítettem elő – a már nagyon remélt járványmentes időkre.
Ahogyan a nemrég eltávozott Bertók László írta egyik korai versében, úgy én is raktam egyik téglát a másikra. Befejezésül rá, a nemrég eltávozott neves szerzőmre, a kortárs magyar költészet megújítójára emlékezve, egy ifjúkori versének néhány sorát idézem mindannyiunkhoz szólóan: „Legyél ember egészen, / ki nem mereng meséken, / de biztos, drága célt lát, / úgy rak téglára téglát.”