A jelenleg használt énekeskönyvet mikor adták ki? Miért érezték a református egyház illetékesei egy új énekeskönyv kidolgozásának szükségességét, és mióta folynak ennek az előkészítő munkái?

A jelenlegi énekeskönyvünk hetvenegy évvel ezelőtt, 1949-ben jelent meg. Ez annak idején merész tett volt: a II. világháború után már látszott a politikai átalakulás, amely végül az egyházak egyre nyíltabb háttérbe szorítását eredményezte. 1948-ban, az államosítás kezdetekor, tehát az utolsó pillanatban próbálták kihozni az énekeskönyvet. A történelmi váltás miatt a kiadványnak a megszületése után is nehéz volt az útja: megszűnt a hittanoktatás és az egyházi iskolák, ahol az új énekeket megtaníthatták volna. Ugyanis ez az első XX. századi reforménekeskönyv, amely nyíltan vállalta a visszatérést az évszázados értékekhez, ami nálunk, kálvinistáknál a reformáció kezdetétől körülbelül a XVIII. század végéig kialakult népénekanyag. Ezt a repertoárt egy 1806-ban kiadott, Benedek Mihály püspök nevéhez köthető énekeskönyv teljesen átírta: a háromszázötven énekből csak ötvenet tartott meg, a többit más énekekkel helyettesítette, és ez a XX. századi reform ezt a téves lépést próbálta korrigálni. Nagyon sok új ének került a most hetvenéves gyűjteménybe, de különböző okok miatt a régi énekek nem gyökereztek meg. Ezzel szembe kellett néznie Csomasz Tóth Kálmánnak, a kötet szerkesztőjének is. Húsz év használat után fölmerült, hogy bizonyos énekektől el kell búcsúzni. Egyrészt nem volt, aki megtanítsa az énekeket, másrészt a régebbi, archaikus darabok kicsit idegenebbek a mai fülnek, a nyelvezetük és a dallamuk miatt. A mostani kötet megtartja a genfi zsoltárokat, és utánuk következnek a dicséretek. Ez a jellegzetes református szóhasználat: zsoltárok és dicséretek. Ennek az a magyarázata, hogy kétféle számozás volt, a genfieket római, a dicséreteket arab számok jelölték. Ma már ennek nincs jelentősége, hogy hogyan nevezzük.

/Bódiss Tamás Fotó: Sereg Krisztián/

Kecskeméti Végh Mihály is 55. dicséretnek hívja a Psalmus Hungaricus zsoltárszövegét.

Igen, csak az 55. dicséret az zsoltárparafrázis, és nem genfi dallam.

Tehát a dicséret még lehet zsoltárparafrázis?

Úgy nevezik, hogy psalmusokból való isteni dicséretek. Ez a hagyományos történelmi megnevezése a Psalmus Hungaricusnak. A zsoltárkönyv a mai napig különálló egység. Ezt a most készülő énekeskönyvben is külön kezeljük: legelöl a genfi zsoltárok, utána következik egy másik zsoltárgyűjtemény: a zsoltárdicséretek, zsoltárparafrázisok. Majd az énekeskönyv végén visszaköszön az újabb stílusoknál néhány XX. századi zsoltárének és az úgynevezett népdalzsoltárok.

Számos ének nem vált a liturgikus gyakorlat részévé. Voltak párhuzamosan használt énekgyűjtemények, az egyes egyházkerületeknek önálló repertoárjaik? Lehetett érezni területi különbségeket?

Az első kérdésre az a válasz, hogy a református egyházi éneklés eléggé belterjesnek mondható a XX. század elejéig. A genfi zsoltárok dallamaira még további, körülbelül kétszáz énekszöveget írtak. Tehát az éneklés legnagyobb részét a genfi dallamok adták. A többi dallam sem volt idegen. Például egyetlen német eredetű korál volt jelen a XIX. században, a Herzlich tut mich verlangen, csak más szöveggel. A XX. század elején az ébredési mozgalmak, missziói egyesületek révén jöttek be a német és angolszász dallamok. Majd elterjedtek az egyházban, és az 1948-as énekeskönyvbe is nagyobb mértékben kerültek be. Ami a területi különbségeket illeti: előfordul, hogy kicsit eltérő dallamvariánsokat énekelnek egy-egy régi ének esetében. Az erdélyi éneklés területileg mindig elkülönült a magyar reformátusságban, ma is van az erdélyi gyakorlatban néhány sajátos dallami elágazás. Ez úgy is tetten érhető, hogy megvizsgáljuk a régi kolozsvári és debreceni énekeskönyveket. Ezeket aztán a XX. században megpróbálták egyesíteni a magyarországiakkal. Már a száz évvel ezelőtt megjelent, 1921-es énekeskönyv előkészületei során is ezt tűzték ki célul. De a trianoni határok miatt a terv nem sikerült. A rendszerváltás után, a 90-es években egyre több magyar református világtalálkozót szerveztek, ezeken is felmerült az egységes repertoár és liturgia kérdése, de ezt nem tudta megnyugtatóan megoldani az 1996-os, egyetemesnek szánt énekeskönyv. 

Az anyaországban máig az 1948-as változat van használatban. A 96-os kiadványt csak Kárpátalján és Erdélyben használják. Nekik ez megújulást jelentett, mert náluk kimaradt a 48-as reform.

Vagyis az illetékesek nem érezték megfelelőnek a kiadványt arra, hogy felváltsa a 48-ast?

Erről nagy vita volt. Mi, a Református Egyházzenészek Munkaközösségének (REZEM) tagjai éreztük úgy, hogy a magyarországi énekanyagban visszalépést jelentett volna. Mert kimaradtak olyan énekek, amelyek nem voltak benne a mindennapi gyakorlatban, de ezek nélkül a gyűjtemény szegényebb lett. Sokan megvádoltak minket, hogy nem vagyunk az egység mellett.

Ettől függetlenül indult el a munka az újabb kiadványon?

Igen. 1998-ban, amikor ötvenéves lett az énekeskönyv, azt javasoltuk, hogy az új kiadásban minden énekszövegnél szerepeljen a dallam, de ez nem valósult meg. 

A következő években volt néhány konferencia, amelyen már a továbblépést szorgalmaztuk és terveztük. 2002-ben, Csomasz Tóth Kálmán születésének századik évfordulóján nyolcszáz oldalas tanulmánykötetet állítottam össze: írásai, cikkei talán megmutatják, mit gondolt erről annak idején. Aztán megjelentek különböző gyűjtemények: Ó és Új – 111 ének, ami egyfajta függeléke a máig használt anyagnak, vagy Berkesi Sándor válogatása több száz énekkel, elsősorban ifjúsági, iskolai használatra. A Dunamelléki Egyházkerület ösztönözte, hogy legyenek új énekfüzetek. Draskóczy László szerkesztette és irányította ezt a munkát. Krisztus az énekem címmel jelent meg egy kétszáz éneket tartalmazó gyűjtemény itt, a Dunamelléken, és ugyanebben az évben, 2009-ben határozta el az országos egyház, hogy induljon el az énekeskönyv megújítása. Így a hatvanadik évfordulón kezdődött hivatalosan a munka, és nagyjából tíz év elteltével zárul le.

Milyen szempontok szerint bővül az új énekeskönyv?

Fontos szempont, hogy bekerüljön a hivatalos énekeskönyvbe az a körülbelül ötven közismert, szövegében és zeneiségében is vállalható ének, amely különböző gyűjtemények révén terjedt el. A másik szempont, hogy más felekezeteknél – elsősorban a protestáns, de katolikus énekeskönyvekben is – vannak olyan énekek, amelyeket hasznos átvenni, mert ezek az egyházak közös éneklését segítik. Három felekezetből, a baptista, az evangélikus és a katolikus énekeskönyvből is van közel száz ének, amelyeket mi most újonnan veszünk át. Arra is törekszünk, hogy a világegyházban ismert énekeket is behozzuk Magyarországra. Ezek nemzetközileg ismert dallamok, amelyek szintén bővíthetik a repertoárunkat. Örvendetes, hogy sikerült olyan énekekkel gazdagítani a bibliaköri anyagot, amelyek nem könnyűzenei identitásúak. Az ifjúság szívesen énekli ezeket, és besorolhatók a klasszikus énekanyagba.

Mi az álláspont a református gitáros közösségek repertoárjával kapcsolatban? Megvizsgálták, hogy ebből az anyagból bekerülhetnek-e énekek a kötetbe?

Ez a kérdés nem vetődött fel. A bizottságban van olyan fiatal tag, aki orgonaművész, de gitárművész is, és van ilyen együttese.

És nem szorgalmazta, hogy bekerüljenek gitáros énekek az énekeskönyvbe?

Nem.

Tehát a bizottság minden tagja úgy érezte, hogy a kiadvány nem ezt az irányt képviseli?

Igen. Ugyanakkor kell közös pontokat keresni. 

Az egyik jelentősebb közös pont a népzenei ihletésű ének, mint például Gryllus Dániel zsoltárai.

Ezek közül három belekerül. Mellettük megtalálhatók lesznek további zsoltárihletésű énekek és néhány úgynevezett népdalzsoltár is. Tehát vannak olyan énekek, amelyek közel állhatnak az ifjúsághoz a ritmikájuk, dallamuk alapján. Megfogalmazódott, hogy az énekeskönyv inkább törzsanyagot tartalmazzon, ne váljon nyílt antológiává, viszont teremtsen kapcsolódási pontokat. A periferikusabb énekanyagot más, kiegészítő gyűjtemények közölhetik. Az a cél, hogy ez a szöveg és a zene szempontjából minőségi gyűjtemény legyen, akkor is, ha a könnyűzenei irányba mutató stílust képviseli. A másik oldalon egy liturgikus énekgyűjtemény kiegészítheti vagy ellensúlyozhatja ezt az irányt. Az énekeskönyvbe nem kerülnek be a XVI. századi graduál, a protestáns liturgia anyanyelvű gregorián énekei, egy kivétellel: a Veni redemptor gentium már az 1948-as kiadásban is szerepelt. Ehhez még három másik himnuszszöveget hozzátettünk, de más dallam nem kerül be. Más kérdés, hogy számos Luther-korálnak van gregorián gyökere.

Mely énekek kerültek ki? Ezt az elmúlt hetven év gyakorlata döntötte el?

Viszonylag egyszerű volt azt a körülbelül félszáz éneket kiválogatni, amely vagy a szövegproblémák miatt nem vált kedveltté, vagy nem szerencsés a dallama, tehát nem véletlen, hogy nem éneklik. Az ötszáztíz énekből ötven kikerül, a gyűjtemény kétszázzal kiegészül, így lesz körülbelül hatszázhatvan ének.

A tartalomjegyzékben olvasható 836-os énekszám mit jelent?

Különböző meggondolásból arra jutottunk, hogy mindig vannak énekek, amelyeket később jó lenne felvenni. A francia reformátusoknak körülbelül tizenöt éve megjelent olyan énekgyűjteménye, amelynek számozása négyjegyű számokból áll. Az első kettő a fejezetet jelöli, a másik kettő pedig az azon belüli sorszámot. Mi meg akartuk tartani a háromjegyű számokat, hogy az ezret ne lépjük túl, és ne borítsuk fel a számozást. Azt javasoltuk, hogy a fő fejezetek egyes számmal kezdődjenek. Például 201-gyel, 371-gyel. Tehát egy helyi értéket kapjanak az egyes fejezetek, amelyek végén van néhány üres hely, így a későbbiekben anélkül lehet bővíteni az énekeskönyvet, hogy felborulna a számozása, illetve hogy a kimaradók ne a függelékbe kerüljenek, hanem a megfelelő tematikus fejezetbe.

A katolikusoknál is új énekeskönyv készül. Mintha a liturgikus gyakorlatot szolgáló új gyűjtemények megjelentetését a felekezetek közös ügynek éreznék.

Nincs ilyen elgondolás, a közös időzítés véletlen. De a közös anyag közelítésében mindenképpen van. Előttünk sok jó példa áll. Öt éve konferenciát szerveztem a Ráday utcai teológián, amire meghívtam a svájci, a holland és a cseh énekeskönyv szerkesztőjét. 

A svájci énekeskönyv 1998-ban jelent meg, és összeállítói arra törekedtek, hogy gazdag közös anyag legyen az ottani katolikusokkal. Erre Nyugat-Európában sokkal tervszerűbben készülnek. Ezt lehet látni a németeknél, a katolikus Gotteslob és az Evangelisches Gesangbuch közös anyagán is. Alapvetően van ilyen vágy a mi ökumenikus gondolkodásunkban is. Azonban ha egy felekezetnél megszokottá vált egy szöveg- vagy dallamváltozat, akkor nagyon nehéz azt az éneket azonos formára hozni a többi felekezettel. Ezeket meg lehetne oldani tudományos módon, szinkronba hozva a szövegeket és a dallamokat. De az egyházi gyakorlat mégiscsak meghatározó. 

Ez az énekeskönyvünk szerkesztésénél is alapelv: tudományos igénnyel, de a gyakorlatra figyelve kell a döntéseket meghozni, bár ezek nem mindig fedik egymást.

/Indulókép: Énekeskönyv Fotó: Varga Gábor/