Mostanában sokszor halljuk, hogy régiónkban dől el Európa sorsa. Ön hogyan látja ezt? Nem a XIX. század térségünkben különösen erős romantikus messianizmusa köszön itt vissza?
Semmiképpen, ma egészen másról van szó. Európa válaszúton van, az Unió alapvető kérdéseket nem tud vagy nem akar eldönteni, bizonyos működési mechanizmusai akadoznak, a mi szempontunkból oly szükséges bővítés folyamata mintha megállt volna. A gazdasági kapcsolatok, a schengeni övezet előnyei mellett nem világosak az elképzelések a közösség politikai jövőjéről. Nagy-Britannia kilépése már egyértelműen mutatta a dilemmákat. A térség országainak határozottabban kell érvényesíteniük érdekeiket. Ennek előföltétele a gazdasági fejlődés és kapcsolataink erősítése.

Van-e egységes Közép-Európa, és kik tartoznak ide? A magyar–lengyel barátság a múltja miatt máig működőképes értéke a régiónak, de a cseh és szlovák orientációk gyökerei ettől jelentősen eltérnek. Utóbbiaknál a Moszkvából gerjesztett pánszlávizmus a modern nemzetté válás kulcskérdéseire is hatással volt, ami nemcsak magyar, hanem közép-európai szemmel nézve is nehéz téma. Nem beszélve a kisebbségi kérdés megítéléséről a tágabb régióban. Mire lehet támaszkodni az együttműködés érdekében, ami nem aktuálpolitikai, hanem identitást adó közös hagyomány, és elegendő-e ez ahhoz, hogy a Nyugattal versenyképes tényezőként tekinthessünk térségünkre?
Kétségkívül ma is sokszínű világ a Balti-tenger, az Adria és a Fekete-tenger közötti térség. Ám geopolitikai helyzete lényegét tekintve hasonló. Nem tegnaptól, úgy ezer éve. Gazdasági és politikai kapcsolatainkban meghatározó Berlin szerepe, és beletartozunk Moszkva ambícióinak akciórádiuszába. Társadalmaink történetében sok a hasonlóság, közösségi emlékezetünkben ott van mindkét totalitarizmus hagyománya, sok a rokon vonás a modern nemzetté válás folyamatát tekintve. Fontos hagyományunk a lengyel–magyar barátság, de legalább akkora jelentősége van annak, hogy idestova harminc éve – minden történelmi anomália ellenére – Csehországgal és Szlovákiával eredményes az együttműködés.
Érdemes elkülöníteni egymástól a szűkebb Közép-Európát – a visegrádi országok, továbbá Szlovénia és Horvátország tartozik ide a nyugati kereszténység civilizációs hátterével –, és a délkelet-európai térséget. Az egészet nevezhetjük Kelet-Közép-Európának. Nem megfeledkezve a térség olyan fontos határvidékeiről, mint a balti országok, Fehéroroszország, Ukrajna és Moldova. A kisebbségi kérdés számos helyen mindmáig aktuális és megoldatlan probléma, hiszen a nemzetté válási folyamatok folytatódtak a XX. században is, mondhatjuk, egészen napjainkig. Gondoljunk például Koszovó vagy Bosznia-Hercegovina esetére, de említhetjük akár Romániát és Észak-Macedóniát is.
Gazdasági kapcsolataink dinamikusan fejlődtek az elmúlt két évtizedben, égető szükséglet az észak–déli közlekedési infrastruktúra modernizálása, ám leg-alább ennyire fontos a közös mentális örökség tudatosítása, az egymásról való kulturális tájékozatlanság jelenlegi helyzetének gyökeres megváltoztatása. Ha nem sikerül kialakítani a kölcsönös szolidaritás tudatát, sok jóra nem számíthatunk. E területen jelentős a szellemi élet felelőssége. Mindenekelőtt az oktatásra, a médiára és a kulturális diplomáciára gondolok.

Ön közelről látta a régió nemzeteinek küzdelmét a kommunista diktatúra lebontásáért, a magyar átmenetben pedig tevékenyen politizált is az MDF-ben. Mik az alapvető hasonlóságok és különbségek a térségben, amelyek hatással vannak a mai mozgástérre?
Létezik mindenütt egy baljós kép a történelemről, nemzeti tragédiákról, országfölosztásokról. Nem emlékszem, melyik szlovén írótól való a következő kis példázat. Amikor Krisztus urunk egyszer a földön járt, egy síró embert talált egy árok szélén. Kérdezte tőle, mi bántja ennyire, de az csak sírt tovább, kérdezte tőle újra, mire így hangzott a válasz: Uram, én szlovén vagyok. Erre Krisztus szó nélkül melléje ült, s együtt sírtak. Fölszabadító volna, ha tudnánk, mindegyik közép-európai nép önszemléletében vannak hasonló képek, mondom többes számban, de benne van a túlélés, az újrakezdés képessége is. 1988/89-ben kivételesen kedvező volt a nemzetközi konstelláció. Tudtunk élni vele. És nagyon fontosak voltak ebben az időszakban az ellenzéki kapcsolatok. Föllapozható az első független sajtóorgánum, a Hitel, közöltük benne még a nagy változás előtt például Václav Havel, Lech Wałęsa, Ján Čarnogurský írásait. Hasonló volt 1990 után a posztkommunista törekvésekkel a küzdelem. 1993-ban például a cseh és a szlovák parlament is törvényt hozott a kommunista korszak embertelen jellegéről, a Lengyel Népköztársasággal való kontinuitást egyértelműen tagadta az 1997-es lengyel alkotmány, nálunk 2011-ig kellett várni, hogy az alaptörvény egyértelművé tegye a diktatúra és a demokrácia közötti különbséget.

Ön a térség egyetemi, kutatói, politikai és diplomáciai köreiben egyaránt otthonosan mozog, ismeri szomszédaink gondolkodását. A magyar történelem XX. századi tragédiái mennyire hozhatók közel az ő érdeklődésükhöz? Segíthet-e a közép-európaiság a mi történelmi megrekedtségünk föloldásában?
Több mint harminc éve „kiiratkoztam” a politikából, ez nagyobb szabadságot ad véleményem nyilvánítására. Ne feledjük, térségünk szinte minden népe tragikusnak tartja saját történelmét. Mélyen be van vésve a közösségi emlékezetbe a „nemzethalál” víziója.
Gyakran a puszta nemzeti lét volt a tét. Ahogy 1797-ben, akkor nem létező hazájuktól távol, Itáliában énekelték a Napóleon mellett küzdő lengyel légió katonái: „Nincs még veszve Lengyelország, míg mi meg nem haltunk…” A nemzeti identitás kódjának ez mindenütt fontos eleme. De mindenki csak saját tragédiáinak kútjába néz. A nemzeti sírva vigadás régi hagyomány a térségben. Föl kell ismernünk a nemzetfogalom szomszédaink felé történő nyitásának lehetőségét, hiszen kultúránk szerint „egy vérből valók vagyunk”, különbözzék is az anyanyelvünk. Ha „megrekedtségen” bezárkózó szemléletet értünk, helyette mindenképp a közép-európai párbeszéd nyelvét kell elsajátítanunk.

A közép-európai összetartozás-tudatot (ha nem nézzük a politikai szólamokat) ma leginkább a rendszerváltoztatás körüli egymásrautaltság hangsúlyozásával szokták példázni. Ez az önök nemzedéki élménye. Mit gondol, hogyan lehet a kommunista diktatúráról tapasztalatokkal nem rendelkező, most felnövő generációnak érthetővé, saját igényévé tenni a regionális szemléletet?
A nyolcvanas évek közepén volt vonzása nálunk a Közép-Európa gondolatnak. 1990 után kinyílt a nyugati kapu, leértékelődött a szomszédság világa. Óriási ebben a tekintetben a mulasztás. A fiatal nemzedék más nyelvet beszél, a kommunikációs forradalom világában más felé tájékozódik. Nagy az oktatás felelőssége. Külön ösztöndíjrendszerrel kellene népszerűsíteni a fiatalok körében a közép-európai nyelvek tanulását, a kultúrák megismerését. Új szakértői nemzedékekre van szükség. E tekintetben igen nagy a hiány, alig tudok olyan szerkesztőt a média világában, aki ismerne közép-európai nyelvet.

Min dolgozik mostanában, vannak-e tervei a régió politikai vagy kulturális identitása körüli diskurzusban való részvételre?
Nagy lehetőséget kaptunk a Közép- és Kelet-Európai Képzés és Kutatás Alapítványtól. Elkezdhetjük a közös „visegrádi” emlékezethelyek kutatását. S ebben a módszertani tükörben kapcsolataink hálózatát és az ellentéteket is láthatjuk. Kitűnő hazai és külföldi szakembereket sikerült megnyernünk az együttműködésre.