Művészcsaládból származik. Egyenes út vezetett a Képzőművészeti Egyetemre?
Gyerekkoromban, ha rajzoltam, örültek a szüleim, és megdicsértek, de nem tereltek a képzőművészi pálya felé. Sőt, mivel éles eszű bátyám a Fazekas Mihály Gimnáziumba járt, a tanárok úgy gondolták, hogy talán bennem is az övéhez hasonló képességek vannak, így engem szintén felvettek oda. Ám ebben az elitiskolában egyáltalán nem éreztem jól magam. Befelé forduló kislány voltam, aki azt szerette volna, hogy inkább hagyják békén. A Fazekas meg arról szólt: „Gyerünk, versenyezz, legyél első!” A magamfajta gyerek szenved ettől.
Lehet, hogy a szüleivel szemben így akarta önmagát meghatározni?
Édesapám féltve szeretett, ám nehéz időket, háborút megélt, zárkózott ember volt. Már túl volt a hatvanon, amikor én kamaszodni kezdtem. Csupán tizennégy éves voltam, amikor meghalt. A serdülő lázadása a családi tragédiával került párhuzamba. Bátyám az orvosi egyetemre járt, ezért édesanyánk kormányozta tovább a családi hajót. Apánk halála után engedékenyebb és megértőbb lett, látta szobrászi képességeimet, ő terelgetett a képzőművészet irányába. A gimnázium után az osztálytársaim egyetemekre iratkoztak be, én csak tátottam a szám, mihez is kezdjek. Végül egy rajzszakköri társam példáját követve szakmát, bőrdíszművességet tanultam. Ő az Iparművészeti Főiskolára szeretett volna bekerülni, és ahhoz jól jött, ha a jelentkezőnek már van egy célzott szakmája. Úgyhogy én is bőrdíszműves szakmunkásbizonyítványt szereztem.
Dolgozott bőrdíszművesként?
Csak a szakmai gyakorlaton, ami egy üzemben, csökkent munkaképességűek között zajlott. Ott megtapasztaltam az élet sűrűjét: milyen nehéz azok helyzete, akik valamilyen fogyatékkal élnek.
Hogy vezetett az útja az animációs filmek világába?
A Pannónia Filmstúdió animátorképző tanfolyamot hirdetett. Bőrdíszműves osztálytársaim figyeltek fel a hirdetésre, és kérdezték: érdekel-e? Hát nem! A művészek körében ugyanis lenézik a rajzfilmet. Valamiféle gőgös felsőbbrendűség-tudatban szeretnek létezni.
A rajzfilm viszont gyanúsan vidám, gyerekes, populáris, és ez a képzőművészek számára megvetendő. Nekik ez csak amolyan „mikiegér”-bohóckodás. Rám is hatott ez a nézet, de az Iparművészeti Főiskolára nem vettek fel, a Pannóniából viszont váratlanul érkezett egy felvételiről szóló értesítés! Nem tudtam, miből gondolták, hogy oda való volnék, de a sikertelen felvételi után nagyon megörültem neki, és hatalmas önbizalommal mentem az – akkor még Vörös Hadsereg úti – szép, sárga épületbe. Kőkemény feladatok vártak! Lovat kellett fázisolni – vagyis mozgásának különböző állapotait lerajzolni –, azután egy felemelkedő kezet. Nekem ez mind elég könnyen ment, fel is vettek. Utóbb megkérdeztem a gyártásvezetőt, honnan ismernek, hogy behívtak a felvételire, hiszen nem is tudtam az egészről. Akkor derült ki, hogy valaki a nevemben jelentkezett! Csak sok év múlva vallotta be az egyik csoporttársam, Jóvér Erika, hogy ő volt a levél írója. És ezzel a lépéssel évtizedekre meghatározta a sorsomat! Mindig hálás leszek neki érte.
Az animátorképzés új dolog volt akkoriban: nem kellett a ranglétrát alulról végigjárni, hanem kellő tehetséggel mindjárt mozdulattervező lehetett az ember – az pedig igen komoly elismerést jelentett a szakmánkban. Tízen jártunk a tanfolyamra. A legnagyszerűbb rajzfilmesek: Jankovics Marcell, Nepp József, Gémes József, Uzsák János, Békési Sándor és Szabó Szabolcs volt az oktatónk.
Milyen volt rajzfilmesnek lenni akkoriban?
Szórakoztató, kreatív, és a szocializmus szemellenzős világához képest eléggé szabad közeg volt a mienk. Ebben a műfajban sokkal többet lehetett, a rajzfilmben tabuk dőlhettek le. Főleg Marcell filmjeiben, aki szándékosan feszegette a határokat. Örömmel töltött el, hogy munkatársának választott. Szerintem azt értékelte bennem, hogy a rajzfilmet nem munkának, hanem alkotásnak éltem meg, és ezért áldozatot hoztam. Édesapámtól örökölt szobrászi vénám pedig olyan térlátást adott, amit jól hasznosítottam a mozdulattervezésben. Hosszú időre megtaláltam a helyem ebben a világban, ahol úgy gondolták, hogy Martsa Piri biztosan tehetségesen animál, ha Jankovics Marcell vele akar dolgozni. Ez engem boldoggá tett.
Hogyan épül fel egy rajzfilm?
A rendező képes forgatókönyvben, jelenetekre lebontva készíti elő a filmet, vázolja a cselekményt. A mozdulattervező pedig életet visz a rajzolt figurákba. Például, a forgatókönyv szerint „egy bagoly berepül jobbról, körülnéz, azt mondja: huhu, majd kirepül”. Ennek alapján az animátor megtervezi a mozgás főbb pontjait. (Megmutatja.) Itt látható a bagoly a jelenet elején, itt a végén, és közben azt is felvázolja, miként csapkod a szárnyával, hogyan tartja a lábát. Meghatározza, hány fázisrajzból jut el a bagoly A-ból B-be. Mindezt belülről átéli, ilyenkor ő maga a bagoly, a fejében kattog egy metronóm, amivel a mozgást állóképekre bontja: itt a szárnya fent… tak-tak, itt már lent… tak-tak, itt megérkezett, tak. Nagy koncentrációt igénylő, meglehetősen kimerítő feladat.
A bagoly tollait, szembogarát, az egyéb részleteket a kulcsrajzoló pontosítja. Ez a munka másfajta képességet kíván, tisztán és pontosan kell húzni a vonalat, ami a rajzfilmes stílusra annyira jellemző. Fontos feladat hárul a fázisrajzolóra is, aki további rajzokkal sűríti a mozgássort. Ehhez szintén kell kézügyesség, precizitás és főleg türelem. A hátterek festése külön szakma. A rajzfilmkészítésben mindenkinek megbecsült részfeladata volt, amiben a tehetségét ki tudta bontakoztatni. Hiszel abban, hogy a macid él, és van jó térérzékelésed? Akkor jó lehetsz animátornak. Biztos a kezed? Jó vagy kulcsrajzolónak. Remek a színlátásod? Legyél hátteres! Ha valamiben jó vagy, megbecsülnek érte. Az egésznek az volt a varázsa, hogy különféle tehetségű művészek együtt dolgoztak egy közös cél érdekében. Ilyen a képzőművészet egyéb ágaiban szinte nem létezik. Talán csak a restaurátor szakma hasonlítható hozzá. Aztán száműztek bennünket, rajzfilmeseket...
Ez mit jelent?
A Pannóniában előbb a rajzfilm- és a szinkronstúdió szakadt el. A szinkron elkezdett terjeszkedni, a vezetőség kiebrudalta a rajzolókat a főépületből. Ezzel megszűnt az a termékeny együttműködés, ami a színészek és rajzfilmesek között korábban volt. Ugyanis, amíg közös épületben dolgoztunk, könnyen kapcsolatba lehetett kerülni kiváló szinkronszínészekkel. A Pannónia büféjébe lépve a színészek amolyan minielőadásokat tartottak – számos nagyszerű antréra emlékszem –, számukra pedig az ott kávézó rajzfilmesek jelentettek spontán szakmai közönséget. Így egy-egy rajzfilmhez is hamar ki lehetett választani a szereplőnek megfelelő hangot. Ha egy színész könyvet írt, és illusztrátort keresett, percek alatt találhatott megfelelőt a rajzfilmesek között. Így ismert meg engem Dallos Szilvia, akinek az Illemberke kalandjai című mesekönyvsorozatát illusztráltam.
A rendszerváltás környékén járunk?
Igen, akkortájt jött az egyik, mormonok pénzelte amerikai stúdió Magyarországra, hogy kommersz bérmunkára alkalmazza az olcsónak számító, de kitűnő magyar alkotókat. El is szipkázták az összes animátort, tízszeres fizetéssel. Én is mehettem volna munkát kérni egy korábbi rajzolómhoz, aki addigra már a mormonoknál vezető beosztást vívott ki magának. Leküzdve animátori önérzetemet, elszántam magam – de ekkor felhívott Jankovics Marcell, hogy dolgozzam vele Az ember tragédiája című rajzfilmjén. Ez a feladat minőségében és jelentőségében messze meghaladta a másikat, ma is fontos és maradandó darabja a magyar kultúrának. Nagy büszkeséggel töltött el, hogy Marcell rám bízta a filmjét, én készíthettem az Édenkertet, és a többi epizódból is jókora részt kaphattam.
A Pannónia megsínylette a rendszerváltozás időszakát, a csőd szélére jutott.
Önnel mi történt?
A Pannónia szétesése és az elbocsájtásom után, negyvenévesen, 2003-ban jelentkeztem a Képzőművészeti Egyetemre. Régi álmom volt a restaurátorság, de a rajzfilmes évek majdnem elfelejtették velem, hogy mit is szeretnék igazából. Viszont asszonyként, családdal, eléggé határozottan kellett bizonyítanom a rátermettségemet, hogy a helyzetemmel és korommal kapcsolatos előítéletek dacára felvegyenek a szobrászrestaurátor szakra. Életem legszebb, legvidámabb hat éve volt ez az időszak. Huszonéves évfolyamtársaimmal és a tanáraim többségével nagyszerű kapcsolat alakult ki, pedig ez utóbbiak között akadtak nálam jóval fiatalabbak. De én elsősorban a tudást tisztelem, akármilyen korú is a tanárom. Diplomamunkám a bodajki zarándoktemplom egyik oltárangyala lett.
A diploma évében – ki tudja, miért – egyedül nekem nem jutott feladat, ugyanis a megígért, restaurálásra előkészített műtárgy nem érkezett meg. Emlékeztem egy összetört angyalszoborra, amit korábban, a bodajki zarándoktemplomban láttam. A barokk oltár évszázadok alatt olyan rossz állapotba került, hogy az egyik oromzati angyal lezuhant róla, és azóta várta sorsa jobbra fordulását a padláson. Felhívtam a plébános urat, és elkönyörögtem ezt a kétszázötven éves, fából faragott remekművet. Ez lett végül a diplomamunkám. Évekkel később pedig részt vehettem abban a hatalmas volumenű restaurálásban, amely már Mórocz Tamás plébános úr szervezésében, kitűnő kollégák közreműködésével zajlott. Bóna István tanárunknak köszönhetően az összes oltárszobrot megkaptam – a faragásokat Varga Miklós kollégám készítette, én a felületeket restauráltam. Akkor itt, ebben a műhelyben vendégeskedett az Atyaisten, Krisztus urunk, tizenhat angyal és hat szent életnagyságú szobra. Micsoda társaság! Továbbá a tabernákulum, az összes oszlopfő, dísz és faragvány, Isten Báránya, Mária gyógyító monogramja. Bárhova léptem, mindenütt aranyozott dicsfény vett körül.
Mi lesz a műteremmel, amelyben a XX. század nagyjai fordultak meg?
És benne mi lesz a szüleim műveivel, a néprajzi anyaggal, az egész hagyatékkal? Ez a kérdés mindennap felmerül bennem is. Édesanyánk munkásságának a bátyámmal közösen írt könyvvel állítottunk emléket. Apánkról is meg kellene írni a róla szólót, de ez sokkal nehezebb feladat. A gyerekeink már csak hallomásból ismerik a múltat, és nem biztos, hogy nekik sikerül egyben tartani a hagyatékot. Arra nemigen számíthatok, hogy bármilyen hivatalos intézmény támogatná a működésünket, a művészeti örökség méltó fenntartását. De nem adom fel a reményt, hogy valami csoda folytán ez a százhúsz évnél is régebben működő műteremegyüttes Józsefváros kulturális központjává váljon. Talán a régi alkotók szellemei és a bodajki szentek majd segítenek…
/Indulókép: Martsa Piroska Fotó: Tóth Péter Pál/
