A pörköltön finoman megremegett a pirosas, zsíros paprikalé. A fröccs apró hullámokat vetett, az üvegpohár halkan, idegesen a borsszóróhoz koccant párszor, aztán a bors felborult. A pincérek az utcára siettek. Nem vették fel a rendelést, a palack vörösbort, ami úton volt éppen egy döcögve nevető szerelmespár felé, sebesen visszatették a pultra, úgy siettek a nyitott ajtó felé. Még a szakács is lehúzta a tűzről a brassói aprópecsenyét.
Előjött boltjából az arab kebabsütő, a szintén arab érdekeltségű internetcafé tulajdonosa, az éjjel-nappali bolt mindenese, a tetoválószalon friss illatú asszisztenslányai, a hegedűkészítő, a kapualjból a hajléktalan, még a Fészek nappali portása is. Az ablakok kitárultak, s a rozzant bérházak erkélyeire kikönyököltek a lakók. A zöldséges előtt söröző elhízott, morcos férfiak letették a sörük az előttük parkírozó gépjárművek motorháztetejére, s karba tett kézzel bámultak az utca eleje felé.
Villám és késem a hűvös porcelántányér peremére tettem, jelezve, hogy még nem vagyok kész az étkezéssel, folytatni fogom, amint lehet, majd én is elindultam a lépcső felé. A vendéglő nyitott vitrinjein szabadon áramlott be a május esti langyos, mégis friss levegő. Az utca telve volt emberekkel. Itt lakókkal és idegenekkel, akik csak erre jártak, könnyű szívvel, hangosan nevetgélve, s készülve az esti mulatságra, a táncra és lerészegedésre, a folytatásos, televíziós életregény újabb epizódjára, az esti meccsre vagy egy mindent eldöntő, végső nagy családi veszekedésre. Tátott szájjal, hitetlenkedő arccal figyeltek a Dob utca irányába, ahonnan mély morgással közeledett valami.
A Király utcán, a Zeneakadémia előtt leállt a forgalom. Négy-öt rikító sárga mellényes rendőr mutogatott az értetlen autósoknak valamit, aztán egy szirénázó rendőrautó is érkezett. A Zeneakadémia ablakai is feltárultak, a próba abbamaradt, s a szép, fehér ablakkeretek között frakkos, öltönyös urak jelentek meg, némelyiknek még a hangszere is a kezében maradt. Az autósok tülköltek, sofőrjeik nyilván nem értették a felfordulást, a rendőri intézkedést, a hirtelen jött útelzárást, s dühösen nyomták a dudát. Mintha azzal menthető lenne bármi is, az idő, a beígért pásztoróra, a meghitt vacsora vagy a várva várt magány.
Teljes volt a felfordulás. Az arab éttermes szakértő arccal magyarázott valamit a behízelgő mosollyal bólogató magyar pincérének, s barna karjaival hadonászva mutogatott a mély hangon zakatoló valami felé, ami lassan, méltóságteljesen befordult a parkoló gépkocsik között. Pár kigyúrt testű fiatalember, kik az internetcaféban a zajra felfüggesztették a pornóoldalak látogatását, most előhalászták mobiltelefonjaikat, s egymást túlkiabálva kommentálták a látottakat. Igen sokan voltak, akik fotóztak is.
A Fészek Klub előtt olajos, sűrű füst terjengett. Nehéz fodrokban, lassan gomolygott a beton felett. Régi, rossz filmeken kíséri ilyen füst a döghalált. A harci mezőn felszabdalt testek fekszenek, feketére kormozott arccal, még a vér is fekete körülöttük, csend van, a kamera lassan kocsizik Battonyától Nemesmedves felé, s nem is hallatszik más, csak az a finom percegés, amit a felvevőgép motorja kelt. A halál képei némák ezeken a filmeken. S az égő falu felől, a lángok közül, a vastag füstből egy tank sziluettje válik elő. Komolyan, kiszámolt ütemmel érkezik a méteres lánctalpakon, s nyomában a felgyűrt, megsebzett út. Olyan vészjósló lassúsággal halad, ahogy a vérmérgezés lassan szivárgó nyoma kúszik fel az alkaron. Aztán megáll, tornyát valami ismeretlen cél felé fordítja komótosan, majd egykedvűen tüzel. Az ismeretlen, s a képen láthatatlan cél második emelete megsemmisül. A földszintről kormos arcú sebesült szalad elő, zakója tépett, ingén fekete vérfoltok nyoma. Egy halottat tart karjaiban. A halott nő kezében virág, rózsafekete. A tank lövegével irányba fordul, s tovagördül a várost visszafoglalni, felszabadítani, birtokba venni, megmenteni. A városban forradalom.
A szürke utcákon emberek. Egy nő rohan át a Körúton, kezében doboz, talán orvosi műszereket visz vagy gyógyszert, gyermeke játékait, élelmiszert. A tank most fordul be a Blaha Lujza tér felől. Megáll, csak tornya fordul tovább, a cső felemelkedik, aztán a harckocsi tüzel. Az emelet romba dől, egy nemzeti színű zászló bukik elő a kilőtt ház törmelékei közül. A nemzeti színű zászló fekete, fehér és szürke a képeken. A nő, kezében a kis dobozzal tovább rohan, elszalad egy felborult villamos mellett. A villamos olyan, mint egy partra vonszolt bálna. A nő nem gondol Jónásra, siet. Eltűnik egy kapuban. A tank közeledik. Sok tank közeledik. Mindenfelől. Az emberek, fiatalemberek még, benzinespalackot dobnak rájuk, és fedezékbe vonulnak. A tankok fellángolnak, de mennek tovább. Mély mormogással, olajos, nehéz füstöt okádva, kérlelhetetlenül és engesztelhetetlenül, valami látomásos, utolsó győzelem felé.
T–34-es, mondta az arab éttermes, amikor az acél alatt felsikkanó pesti aszfalton előtűnt végre a tank. T–34-es, ismételte szakértően, némi büszkeséggel és nosztalgiával, és a pincére behízelgő mosollyal bólogatott vissza neki. T–34-es, mondták a hegedűsök is a Zeneakadémia ablakaiban. T–34-es, sustorogtak a nők a koszlott, rozsdamarta korlátos balkonon. T–34-es, kiáltották az éppen arra járók, és elővették digitális fényképezőgépeiket. A helybéli, elpocakosodott férfiak megemelték a sörük. T–34-es, mondták ők is elégedetten, és koccintottak a parkoló gépkocsik felett. A Király utcában megállásra kényszerített autósok abbahagyták a tülkölést. Késem, hadarták mobiltelefonjaikba. Késem, mert lezárták az utat egy T–34-es miatt.
A tank lassan és óvatosan gurult a kátyúk között. Megállt egy percre a vendéglő előtt, mintha célt keresne csak. A tömeg nem mozdult. Ámulva nézték, hogy a harckocsi egy lassú és ügyes fordulóval kikerült egy Mercedes limuzint. Titkon vártak talán még valamit.
Én visszaültem. A pörköltön finoman megremegett a pirosas, zsíros paprikalé, ahogy a tank továbbindult a Király utca felé. Ültem és kezdtem megérteni. Kezdtem megérteni a történelmet, mely mindig vacsora közben érkezik, olajos, sűrű füstben, a szájtáti, integető népek sorfala előtt. Óvatosan és méltósággal kocsizik át a nemzeteken. S utána sem marad más, mint a lánctalpak fémes, csillogó lenyomata, amit viszont nem mos el negyven-ötven évnyi eső se már. Összetoltam késem és villám a tányér közepén.
Egy lány vált ki akkor a tömegből, szép arcú, mosolygós teremtés, olyan ártatlan forma lány, akit először szoktak meggyalázni a bevonuló katonák, s törékeny kezével végigsimított kedvese nyakán. Mit bámulsz, kérdezte szeszélyes mosollyal, búgó, májusi hangon, mit bámulsz, ez csak egy tank. Csak egy tank, trillázott megbocsáthatatlan vidámsággal, majd divatos, flitteres, rózsaszín kistáskáját a vállára csapva, táncoló léptekkel elindult a Szimpla Kert felé. A bámészkodók is mind továbbindultak lassan, készülve az esti mulatságra, a táncra és lerészegedésre, a folytatásos, televíziós életregény újabb epizódjára, az esti meccsre vagy egy mindent eldöntő, végső nagy családi veszekedésre, valami kockázat nélküli harcra, vértelen háborúra és igazságosztásra, amelyben tán értelmet nyer az életük.
/Grafika: Ráskai Szabolcs/
