Elsősorban a Lutheránia kórus karnagyaként ismerik. Pedig lehetne egy nemzetközi hírű, versenygyőztes, professzionális világi kórus vezetője is. Miért választott templomi kórust tevékenysége legfőbb területévé a világi karvezetői karrier helyett?

A Lutheránia a Magyarországi Evangélikus Egyház püspöki székhelyének, a Deák téri evangélikus templomnak 1904-ben alapított együttese. Tevékenységének középpontjában Johann Sebastian Bach zenei örökségének ápolása áll. Amikor 1987-ben átvettem az együttest, világos volt számomra, ahhoz, hogy életben tartsuk ezt az értékes zenei hagyományt, több változtatásra van szükség. Elsőként új repertoárt kellett felépítenünk. Számos kantátát tanultunk például Knüpfertől, Schellétől, Kuhnautól, akik Bach elődei voltak a Tamás-templomban, és olyan szerzők műveit, mint Lübeck, Buxtehude, Bruhns, Pachelbel és Böhm. Ezek a darabok először hangzottak el Magyarországon. Újjászerveztük a Lutheránia zenekarát. Felejthetetlen élményem, hogy évekig együtt dolgozhattam Tátrai Vilmos és Pallagi János hegedűművészekkel, de gondolnom kellett a fiatalításra is.

A Deák téri Bach-hagyomány lényege, hogy a Mester zenéje megmaradt egyházi jellegűnek. Azon a helyen játsszuk Bach műveit, ahol és ahová íródtak, és ugyanazzal a célkitűzéssel, amellyel komponálta. Ezért zenéje számunkra mindig autentikus lesz, amíg istentiszteleten szólal meg. Azért játsszuk istentiszteleti és liturgikus keretek között, mert nemcsak az istentisztelet mindenkori témájához és az egyházi év egy meghatározott alkalmának – karácsony, böjti időszak, húsvét – lényegéhez kapcsolódik, hanem mert tisztán zenei mondanivalója, üzenete is van. Bach legfőbb törekvése az egyházzene volt: „Endzweck, nemlich eine regulirte Kirchen Music zu Gottes Ehren.” („Végső célom egy rendezett, rendszeres egyházzene Isten dicsőségére.”) S nincs más célja a Lutherániának sem. S éppen mert e legszentebb célt tisztaságában megőrizte Urunk, mindenkor gondoskodott a hosszú évek során olyan kiváló énekes és hangszeres művészekről, akik felismerték, hogy a szép és nagy élet nem a tökéletességen, hanem a megszenteltségen múlik. Tudom, hogy a Lutheránia tevékenysége az isteni szeretet fényében áll. Közel százhúsz éves fennállását egyedül Isten kegyelmének és közelségének köszönheti. Ahogyan Pál apostol írja a korinthusiakhoz írt első levelében: „Én ültettem, Apollos öntözte, de a növekedést az Isten adta.”

Honnan tud erőt és ösztönzést meríteni már harmincöt éve a Lutheránia kórus vezetéséhez? Nem egyhangúak a kórussal járó feladatok?

A kórus munkája sok fáradsággal jár, amelyet külső szemlélők nem látnak, vagy nem vesznek észre. Előfordulnak esetenként különpróbák, de volt rá példa, hogy három egymás utáni napon három különböző műsorral kellett közönség elé állnunk. Talán egyre kevesebben vannak, akik ezekért a célokért áldozatot hoznának, mégis azt hiszem – és ezt is Bach példáján tanultam meg –, hogy az Isten az Ő ügyének az Ő embereit „elkeríti”, megérinti és megszólítja, és ezáltal megajándékoz bennünket az örök élet reménységével. Innen az inspiráció és a felhatalmazás.

 

Találóak Pilinszky János szavai, amikor azt mondja: „Johann Sebastian Bach evangéliumi művész volt.”

 

Az evangélium pedig átvezet az e világ és a transzcendens világ érintkezési pontján. Ilyen áttörés a Nagy h-moll mise, a Mester zenei, szellemi végrendelete, amelyben a megnyilatkozás első mozzanata, amely  Isten teljes megismerésére tanít. Luther ezt így foglalta össze: „Hiszek Istenben, az Atyában, aki engem teremtett. Hiszek Istenben, a Fiúban, aki engem megváltott. Hiszek Szentlélekben, aki engem megszentelt. Ez az Isten teljes ismerete.” Hármas, mert minden létező a hármas szám jegyében áll. Isten a hármas számban lakozó szentség: Atya–Fiú–Szentlélek. Ezért a h-moll mise nem más, mint az örökkévalóságnak a fenség ragyogásával való megtöltése. Ha Bach a Musikalisches Opferben összefoglalta mindazt, amit a kánonról tudott, ha a Kunst der Fugéban az örökkévalóság zenei műfajáról vall, akkor a h-moll misében rögzítette anyagba a teljességnek azt a tudását, amelyet az egyetlen Valóság, Isten megismeréséből nyert.  A h-moll misében az Örök itt van közöttünk. A h-moll misét Bach zenei és szellemi végrendeleteként értelmezem, és az emberi szellem legnagyobb alkotásának tartom. Biztosan tudom, ha ég és föld és mindenek elmúlnak is, Johann Sebastian Bach h-moll miséjére Isten az ő szívében örökre emlékezni fog.

/Kamp Salamon és Lutheránia ének- és zenekar Fotó: Az evangélikus.hu engedélyével/

Hogyan lehet az emberekhez Bach zenéjét közelebb vinni? 

Elsőként létrehoztuk a Magyar Bach Társaságot, amelynek egyik fontos célja, hogy hangversenyeinken a Mester gyakrabban előadott remekművei mellett a ritkán hallható kompozíciók is megszólalhassanak. Ezért kezdeményeztem 1990-ben a Budapesti Bach Hetet.

A Társaság másik kiemelt célja a hazai és nemzetközi Bach-kutatás elősegítése: kiadványsorozatunkban külföldi és hazai tanulmányokat jelentetünk meg, publikációs lehetőséget biztosítva ifjú hazai zenetudósoknak is. Továbbá évek óta megrendezzük a Budapesti Vonósokkal a Bach közelében című sorozatunkat a Művészetek Palotájában és a Budapest Music Centerben. A Bach közelében az analízis és interpretáció kettős szempontjából közelít Bach János-passiójához, egy-egy kantátájához, motettáihoz és a h-moll miséhez. A legrészletesebb elemzés sem képes feltárni egy adott remekmű minden összefüggését, de a kíváncsiság és az érdeklődés a valódi muzsikust arra sarkallja, hogy megfejtse a komponista szándékait, azokat a mű előadásakor felszínre hozza, és továbbadja annak érdekében, hogy közelebb kerülhessünk e páratlan szépségű életmű rejtett belső titkaihoz. Bach művészete a lélek adománya, ezért képes arra, hogy táplálja az emberben élő örök vágyat az üdvösségre. És arra tanít, hogy az örökért nem kell küzdeni, mert az örök élet nem jutalom, hanem tény. Elkészíttetett. Van. Mindig és mindenkinek. Azután elindítottuk a kantátazenés istentiszteleteket, amelyeknek a lényege, hogy a művek azon a vasárnapon szólalnak meg, amelyre a Mester írta, és Isten igéjéhez szorosan kapcsolódnak. Mintegy kétszáz műről, egyenként fél-órás darabokról van szó, amelyeknek kilencven százaléka még nem szólalt meg Magyarországon, tehát ősbemutatónak is nevezhetjük. Hogy vevő-e a mai hívő egy olyan istentiszteletre, amilyen az előző korok emberei számára természetes volt? Hogy mit vesznek szívesen – az kevésbé foglalkoztat. Az istentisztelet nem rólunk szól. Az ünnepnap megszentelése azt jelenti, hogy Istennek megfelelő időt kell szentelni. Miért kellene sietnünk? Honnan? Hová?

Mi a hiteles előadás záloga?

Ha jellemezni próbáljuk a Lutheránia Énekkart, más kórusokkal is összehasonlítva, akkor mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy a Lutheránia egyházi, pontosabban lutheránus egyházi kórus, amit az elődök által szerencsésen választott név is jól kifejez. De Bach művészetének célja nem esztétikai, hanem metafizikai, amely visszavezeti az embert valóságos eredetéhez. Ez az a hang, amit mindannyian értünk. Ezért van a zenének olyan hatalma, hogy a történetiségen, a korokon túl tud emelkedni, s emiatt lehetséges, hogy Bach zenéjét az egész világon sokszor anélkül csodálják, hogy az egyes műveket vagy a zeneszerző élettörténetét ismernék. Én természetesen jól ismerem Bach teljes életművét. Azt is mondhatnám, számomra kizárólag ő van a középpontban. Hozzá viszonyítok mindent.

Bach zenéje az embert teljes létében szólítja meg, ott érinti meg, ahol gyermek és romlatlan marad mindig és minden körülmények között. E megszólításra felébred az ember eredeti lénye, szomjúsága a legvégső, legigazabb dolgok iránt, és vágyakozása a középponti rend felé irányul, amely a világgal és a létezéssel együtt minden helyen és időben azonos. Ezért a tökéletességre való törekvés nem álom, hanem maga az élet.

Ön egyetemi oktatóként sok zeneművész hallgató szakmai fejlődésében meghatározó szerepet töltött be. Mi a jó tanár titka?

A szakmaiságon túl a legfontosabb, hogy növendékeim megértsék és érezzék, hogy szeretem őket, mint akiket az Isten rám bízott, és akiknek a lelki üdvösségéért felelős vagyok. Nem csak olyan növendékeknek tekintem őket, akik az én óráimat látogatják, hanem olyanoknak, akik velem azonos szellemi irányultságúak. Mindez részemről tudatos és ösztönös megnyilvánulás. 

A szíveket tisztán tartani, a Pásztor hangját meghallani – ez a legfontosabb. És a hívó szónak engedelmeskedni kell. Sőt, örömmel kell engedelmeskedni, minden nehézség ellenére. Inkább még azt is mondanám: mindig a nehezebb ellenállás felé kell haladni. Arra kell törekedni, amire a tanítványok... Ezt is tanultuk: az Úristen nem próbál meg erődön fölül, az elrepedt nádszálat nem töri el. Így is van. Az emberi élet egyetlen feladata, hogy istenképűségünket megőrizzük. És ebben a kapcsolatban, Isten és ember viszonyában a művészet nagyon fontos, mert mindig azt mondja ki, hogy mi az ember és a szellem viszonya. A művészet az ideák életben tartása, a dolgok intuíciója, ahogyan azok a tapasztalat szintjénél magasabban megjelennek, s amely olyan mértéket ad, amelyben összehasonlíthatom magamat a létezés rendjével, s arra a felismerésre épül, hogy a minőséget nem látod, azt csak átélni lehet. Átélni a művészetben. Amely a legmagasabb rendű mestermű, mert teremtés, egyetemes és mert mindenkié.

A művészet a lélek ajándéka, és ezért nem is tanulható. De megszólítottság és felhatalmazás! A művész, a mester tágas szó, amely egyesíti a tudás és a cselekvés fölényét. Mester az, aki birtokában van annak a tudásnak és készségnek, amit együtt alkotásnak hívunk. Mester az, aki meg tudja teremteni az erőkből a technikát, a színekből a képet, a kövekből a szobrot, a hangokból a zenét, a gondolatokból az egyetemes világképet. Mester az, akinek igazi és egyetlen élettevékenysége a művészet. A teremtés az abszolút intelligencia spektruma, amelynek törvényét a racionalista tudomány hiába keresi, de a megszólításban elragadott művész minden alkalommal elnyeri. Ez az arány, a mérték, a színek és a formák, a testek és a hangok meg nem másítható törvényének ismerete. Ez az abszolút egzaktság.

A művészet valójában és ténylegesen csakis magának az isteni aktivitásnak az imitációján keresztül érthető meg.

Ezért nem érinti a nagy művet a történelem, és ezért nem tud a stílusváltozások létéről. Mert a stílusok akcidentálisak és semmiképpen nem képviselik egy mű esszenciáját. A művészetben ugyanis soha sincsen szó elszigetelt, egymástól mereven elválasztható jelenségekről. Egyetlen hang egzisztenciális pillanatként utal az egész műre. A mű utal a szerző minden művére.

A művek a szerzőre, a szerző a világra, a világ pedig a magasabb valóságra, amelyre nyitva áll, és ahonnan inspirációját kapja. Ezért van az, hogy az ember sohasem csupán a megszólaló konkrét hangot fogja fel, hanem azt a magasabb valóságot, azt a transzcendentális valóságot, ami túl van az életen, és amely a valóságnál több.

A Pécsi Egyetemi Kórusban, amelyet 2006 és 2014 között vezetett, különféle zenetörténeti korszakok alkotásai szólaltak meg a keze alatt, Bach mellett például Brahms és Arvo Pärt kompozíciói is. Milyen szempont alapján választja ki a műveket?

Karnagyként a Nemzeti Énekkar után a Kodály Kórushoz kerültem, azután a Lutheránia Ének- és Zenekarhoz, majd a Pécsi Egyetemi Kórushoz és Szimfonikus Zenekarhoz. Igyekeztem minden helyen olyan műveket betanítani és előadni, amelyek az adott együttes kvalitásainak felelnek meg. A Kodály Kórussal olyan sorozatunk is volt, amelyben a kórustagok énekelték a szólókat Haydn-, Mozart- és Schubert-misékben, és velük olyan, igen magas technikai követelményeket támasztó XX. századi kórusműveket is repertoárra tűzhettünk, amelyek csak hivatásos együtteseknek valók. A Deák téren kézenfekvő, hogy Bach életművének kell megszólalnia, részint a történeti múlt miatt, a Zalánffy Aladár- és Weltler Jenő-féle hagyományokat folytatva, másrészről azért, mert a lutheránus egyházzenének Bach a centruma.

A Pécsi Egyetemi Kórussal és Szimfonikus Zenekarral megint egy másik repertoárt tűztem ki célul. Ott azt tartottam a legfontosabbnak, hogy a fiatalság olyan nagy művekkel találkozzon, amelyek életre szóló élményt jelentenek számára. A kórustagok zenei előképzettsége itt is megengedte, hogy olyan darabokat válasszak, amelyeket egy amatőr kórus csak nagy fáradsággal tanulhatna meg. Nincs tehát arról szó, hogy volna egy bizonyos repertoár, ami engem különösen érdekel, és minden körülmények között csak ezt valósítom meg. Épp ellenkezőleg: igyekszem mindig az adott együttes profilját megtalálni, hogy egyéni, összetéveszthetetlen arca legyen. Annak nem látom értelmét, hogy egy kórus mindenfélét énekeljen – annak nincs szellemi iránya, márpedig egy művészegyüttesnek irányt kell mutatnia. Nem a mai világban oly felkapott sokoldalúság és sokszínűség a cél, mert ebben elvész az az autentikus szépség, amelyhez hitem szerint minden körülmények között ragaszkodni kell. Éppen ezért arra törekszem, hogy a Lutheránia valamennyi megszólalása szenvedélyes és személyes hitvallás legyen. Mert csak a személyességnek van üdvértéke.

/Indulókép: Kamp Salamon a Zeneakadémián 2017-ben Fotó: MTI/Czimbal Gyula/