Ön már fiatalkorában csatlakozott a Charta 77 aláíróihoz, noha tisztában volt vele, hogy aki a „normalizált” Csehszlovákiában a disszidensek, ellenzékiségüket nyíltan vállalók, a belső emigráció közegéhez tartozik, üldöztetésnek és megtorlásnak teszi ki magát, és a társadalom perifériájára kerül. Mi ösztönözte Önt erre a lépésre? S hogyan került kapcsolatba a Charta körével?

Mindez fokozatosan játszódott le, már a kamaszkorom óta. Először is: amikor az ember fiatal, rajong a szabadságért és a kalandért. A szabadságot elnyomták, de annál nagyobb kalandként éltünk meg minden szabad megnyilvánulást. Másodszor pedig – szerencsém volt. Prágában nőttem fel, és a környezetemben – a gimnáziumban, a kocsmákban, amelyekbe jártam, a geofizikusok melletti nyári munkákon, ahol zsebpénzt kerestem – vagy régebbi disszidensek gyerekeivel kerültem barátságba, vagy olyanokkal, akik a kulturális underground, illetve valamelyik egyház közegében nőttek fel. Volt tehát, aki ösztönözzön, és kölcsönösen megerősítettük egymást. Röviden szólva: nem álltam egyedül, s mintha valahol faluhelyen nőttem volna fel. Harmadszor: a szüleim utálták a kommunistákat. Ezt ugyan nem merték nyíltan kifejezni, de odahaza őszintén beszéltek, úgyhogy megkaptam otthonról is az útravalót. Igaz, hogy féltettek, de szurkoltak is nekem. Aztán már lépésről lépésre haladtak a dolgok. Olyasfajta munkákba kapcsolódtam be, mint a koncertszervezés, szamizdat kiadása vagy a csempészés a Lengyelországgal és Magyarországgal közös határon át, végül pedig nyíltan is felvállaltam a Chartát.

Milyen volt a Charta mint csoportosulás helyzete Csehszlovákiában – s mindenekelőtt Csehországban – a 80-as évek második felében? Az Ön megítélése szerint milyen szerepet játszott azoknak a társadalmi-politikai változásoknak az előkészítésében, amelyek 1989 végén zajlottak?

A chartások sokkal kevesebben voltak, mint például a lengyelországi Szolidaritás ellenállói. Sok forgott kockán – a munkahely elvesztése, a gyerekek üldöztetése, verés, börtön. Csak kevés embernek volt ehhez bátorsága. A csehek egyszerűen gyakorlatiasabbak, és sokszor számítgatják a költségeket és hozadékokat. A lengyelek viszont hősiesebbek, romantikusabbak. De annak köszönhetően, hogy a Charta 77 az alapvető, egyetemes emberi jogokra helyezte a hangsúlyt, és minimalista programot választott, kitartott, a rezsim nem verte szét. A chartások politikai szempontból, bal és jobb felől is nagyon sokszínű közösséget alkottak, s valamiféle tényleges politikai ellenzék kialakítása akkoriban nem bírt realitással. Ahogy múlt az idő, a Charta a fiatalabbakra is ösztönzően hatott, és ők az idősebb disszidenseket elkezdték rászorítani az utcai tiltakozó megmozdulásokra. Ezektől a tüntetésektől pedig egyenes út vezetett 89 novemberéhez. A Polgári Fórum első képviselete Václav Havel lakásán jött létre, ő pedig a Charta köréhez tartozó disszidensek koronázatlan királyának számított.


/Alexandr Vondra a rendszerváltás idején A Fotót Alexandr Vondrától kaptuk/

1989-ben  egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a szovjet tömb széthullóban van, s egyik-másik szocialista országban olyan mélyreható változások zajlanak, amelyek következtében nem lesznek már szocialisták. Az anakronisztikus, önmagát túlélő csehszlovákiai rezsim azonban úgy tett, mintha az országot semmilyen változás sem érinthetné. Ön tudta vagy legalább sejtette, hogy ez a helyzet már nem tart sokáig? Még az év elején Önt feltételes szabadságvesztésre ítélték, s végül börtönbe is zárták: annak tudatában élte meg ezeket a hányattatásokat, hogy a diktatúra úgyis a végét járja? Közeli bukása már november 17-e előtt is érezhető volt?

A Lengyelországban és Magyarországon végbement fejlődés döntő hatást gyakorolt. Ennek híján a kommunizmus később bukott volna meg. Nálunk bonyolultabb volt a helyzet, mert az itteni bolsevikokat 1968 orosz tankjai juttatták a hatalomba. Hazaárulók lévén tudták, hogy a rezsim bármiféle enyhülése elsöpörné őket. Emiatt az 1989-ben bekövetkezett gyors fejlődés engem is nagyon meglepett. Nagyra értékeltem a fiatalok növekvő bátorságát és számos olyan ismert személyiség polgári öntudatának felébredését, akik azelőtt féltek attól, hogy bírálóan lépjenek fel. Odahaza úgy nézett ki az egész, mint egy növekvő hógolyó, kívülről pedig mint valamiféle dominóeffektus. 89 tavaszán vizsgálati fogságba helyeztek, ősszel pedig börtönbe zártak. 1989. november 10-én bocsátottak szabadon, amikor már a berlini fal is omladozott. Felkerestem a lakásán Petr Uhlt, az egyik régi disszidenst, a Charta 77 egyik legelső aláíróját, és megkérdeztem: „Meddig tart még?” Mire ő: „Úgy egy évig.” És egy hét múlva véget ért. Ez is mutatja, hogy odahaza akkor miképp láttuk a dolgokat.

Melyek voltak a bekövetkező változások társadalmi-politikai előfeltételei?

A fő tényezőt egyvalami jelentette: a komunizmus az alapjaiban dőlt meg. A Nyugattal folytatott versengésben egyáltalán nem jelentett konkurenciát. Csak erőszakkal és az emberek megfélemlítésével maradt hatalmon. A másik tényező: Gorbacsov. Ő ma már eszébe sem jut senkinek, de amikor maga a szovjet vezér vallotta be fokozatosan, hogy a rendszer nem működik, annak nagy jelentősége volt. Harmadszor pedig Ronald Reagan és Margaret Thatcher is elismerést érdemel azért, hogy offenzív módon nyomást gyakoroltak a Kremlre. S végül a negyedik tényező: a Közép- és Kelet-Európában ismétlődő lázadások megmutatták, hogy erőszak alkalmazása nélkül ezeknek a rendszereknek nincs jövőjük. Így hát nem a vajon volt a kérdés, hanem a mikor és hogyan?

Figyelemmel kísérték a magyarországi történéseket? A chartások tartottak személyes kapcsolatot a magyar ellenzék képviselőivel – zajlott például információ- és tapasztalatcsere, sor került-e a szolidaritás kölcsönös megnyilvánulásaira, személyes találkozásokra?

Igen. Amíg a rendőrök nem vették el az útlevelemet, szívesen utaztam Magyarországra. A cseh fiatalok szerettek a Prágánál jóval szabadabb Budapestre járni. Cseh emigránsokkal is lehetett találkozni ott. Magam is  érintkeztem disszidensekkel, s könyveket szállítottam Prágába. A lakásukon kerestem fel Konrád Györgyöt, Bába Ivánt, Haraszti Miklóst és másokat. Erős ösztönzést adott a Fidesz fiataljainak látogatása 1989 nyarán. Deutsch Tamás és barátai nálunk laktak, szerepeltek a Vencel téren, ahol bocsánatot kértek a magyar részvételért a 68-as augusztusi megszállásban. Igaz, hogy a rendőrök azonnal elvitték, aztán kiutasították őket, nekünk azonban ez az esemény megnövelte az energiánkat.

Milyennek látta Václav Havel helyzetét a rendszer bukása előtt? Sejtették, hogy ha sorsfordító változásokra kerül sor, politikus vagy legalábbis közéleti szereplő lesz belőle?

Alapvető szerepet töltött be. Számomra is. Először is: soha az életben nem közösködött a kommunistákkal, mindig kitartott a szabadság mellett. Másodszor pedig tudta úgy megfogalmazni a programot, hogy a disszidensek körében mindenki számára érthető és elfogadható legyen. Nem szétválasztotta, hanem összekapcsolta őket. Harmadszor pedig remek ember volt. Szerény, a fiatalokkal szemben pedig nyitott. 89 végén éppen mi, fiatalok fektettünk sok energiát abba, hogy őt és a körülötte lévő embereket is meggyőzzük, hogy neki kell elnökké lennie, nem pedig Dubčeknek, a 68-as prágai tavasz főalakjának. Nem a szocializmust akartuk megreformálni, és Keleten sem kívántunk maradni. A szabadságot akartuk és a Nyugatra vezető utat.

Hogyan képzelte el a rendszer bukása utáni életét?  Aligha véletlen, hogy 1989 után fontos közéleti szerepeket vállalt – vagy igaz, amit egy népszerű cseh dal a címével is állít: Az élet csak véletlen (Život je jen náhoda)?

Úgy gondoltam, hogy a szabad viszonyok között ugyanazzal foglalkozom majd, amivel korábban a föld alatt: a szamizdatokból folyóiratokat csinálunk, könyveket fogunk kiadni. De abból kifolyólag, hogy a sorsdöntő napokban a Charta szóvivőjeként tevékenykedtem és Havel mellett álltam, nem tudtam később visszautasítani a kívánságát, hogy menjek vele a Várba. A dolog talán nem volt teljesen véletlen. Inkább annak az eredménye, hogy adott történelmi pillanatban adott helyen tartózkodtam, az ország fejlődését fontosnak tartottam, és sosem kerültem a felelősségvállalást.

Miután a rendőrség november 17-én brutálisan szétverte a Nemzeti sugárúton összegyűlt tömeget, és ennek következtében kitört a bársonyos forradalom, nem támadt olyan érzése, hogy itt van már az idő, a rendszer az utolsó napjait és óráit éli? Lehetett számítani arra is, hogy kétségbeesetten fognak védekezni, fellépnek a tüntetők ellen, és megpróbálnak például tömeges letartóztatásokat foganatosítani?

De támadt. A feleségemmel és lengyel barátnőnkkel együtt voltam ott, aki Prágába járogatott, és biztosította az érintkezést a Szolidaritással. Épp csak el tudtuk kerülni a rendőri vérfürdőt. S amikor korábban a nagy menetben haladtunk, amely a Nemzeti sugárút felé tartott, mondtam a feleségemnek: „Nézd csak, ez talán tényleg forradalom.” Abban a tömegben egészen más légkör uralkodott, mint azelőtt. Az emberek nem féltek, öntudatosak voltak. Aztán már főleg azon igyekeztünk, hogy mindennap annyi embert szólítsunk az utcákra, hogy a megmozdulást ne lehessen tankok bevetése nélkül elnyomni. Szerencsére ezt már a mi „komancsaink”  se merték volna...

A bársonyos forradalom emlékei csak pozitív érzéseket váltanak ki Önből vagy inkább vegyeseket? Van valami, amiben véleménye szerint nem érte el a kívánatos célokat?

Csak pozitív emlékeim vannak róla. Nemzedékemnek tulajdonképpen nagy szerencséje volt. Szüleink és nagyszüleink kifogták a legrosszabbakat – a náci megszállást, a koncentrációs táborokat (nagypapámat Auschwitzban pusztították el), a bolsevizmus hatalomra kerülését, az orosz megszállást, a „normalizációt”… Mi a rendőrökkel kergetőztünk, és győztünk. Akarhat ennél többet egy fiatal? És aztán jöttek a fantasztikus 90-es évek, amikor odahaza nagyokat kortyoltunk a szabadság poharából, a világ pedig csodált bennünket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden sikerült. Hibákat is elkövettünk. Minden nagy változás egyaránt hoz győzelmeket és vereségeket. De bármiféle vitán felül áll, hogy a cseh társadalomban sokkal több volt a győztesekből, mint a vesztesekből. S végtelenül hálás vagyok az Úristennek, hogy ott lehettem, és a többiekkel együtt örülhettem.


/Indulókép: Alexandr Vondra ma, EP-képvislőként/

Alexandr Vondra

1961. augusztus 17-én született Prágában, eredeti végzettsége szerint geográfus. Még diákként kapcsolatba került a zenei under-grounddal, majd szamizdatként megjelenő folyóiratot is szerkesztett. 1987-ben aláírta a Charta 77 néven ismertté vált ember- és polgárjogi nyilatkozatot, 1989 januárjától 1990 januárjáig pedig a Charta szóvivőjeként is tevékenykedett. 1989 februárjában feltételes szabadságvesztésre ítélték, mert részt vett a Jan Palach halálának huszadik évfordulójához kapcsolódó januári megemlékezéseken. Egyike volt a Néhány mondat (Několik vět) címmel 1989 júliusában közreadott, az alapvető szabadságjogok tiszteletben tartását és a közéleti viszonyok demokratizálását követelő petíció megszövegezőinek, aminek szerepe volt abban, hogy szeptemberben csaknem két hónapra börtönbe zárták. A bársonyos forradalom kitörésekor a rendszerellenes tömegmozgalom vezető erejévé nőtt Polgári Fórum (Občanské fórum) alapítói közé tartozott. A rendszer bukása után a közélet aktív szereplőjeként folytatta pályafutását: az 1990 és 1992 közötti időszakban Václav Havel külpolitikai tanácsadója volt, 1992-től 1997-ig pedig külügyminiszter-helyettes, majd négy éven át, 2001-ig washingtoni nagykövet. 2006–2007 folyamán rövid ideig ő töltötte be a külügyminiszter tisztét, 2007 és 2009 között pedig az európai ügyek minisztereként dolgozott. 2010-től 2012-ig a nemzetvédelmi minisztériumot irányította, a 2006 és 2012 közötti időszakban pedig szenátorként is jelen volt a politikai életben. 

A belpolitikában a jobboldali Polgári Demokrata Párthoz (Občanská demokratická strana, ODS) kötődik, a külkapcsolatok terén pedig az euroatlanti orientáció híve. 2019 óta az Európai Parlament képviselője.