Életműdíjjal ismerte el munkásságát a Magyar Filmakadémia Egyesület. Számos fontos filmes alakítását őrzik a tekercsek, a pályája azonban nem szokványosan alakult, volt benne egy hosszú szünet.

A filmes pályám néhány év után kettétört. A Magyar Filmgyártó Vállalattal – amely fiatalságom idején a filmkészítés egészét felölelte – három év alatt leforgattam tíz filmet. Aztán történt, ami történt: több ízben beszéltem már a forgatás alatt megesett dunai balesetről, amelyet hosszú kórházi tartózkodás követett. Úgy látszik, ez az én végzetem, hogy újratanulok járni. A szocializmus közepén bepereltem az egyetlen magyar filmgyárat – ez jellemző a karakteremre –, és bár megnyertem a pert, a vállalat ügyvédje közölte: „Béres Ilonát nagyon szeretjük, de sajnos nincs rá szükség.” Mégis, ha leltárt készítek, azt mondhatom: van egy teljes filmes életművem, mert bár mozifilmekbe jó ideig nem hívtak, a televízió számára – ugyanazokkal a stábokkal – forgattunk kiváló alkotásokat. Néha szembesülök azzal, hogy Várkonyi Zoltán klasszikus filmjei milyen mély nyomot hagytak, ma az iskolásoknak ugyanúgy ezeket a 60-as években készült Jókai-adaptációkat vetítik. A pályám vége felé járok, ez már a hattyúdal. Hallgatom a kolléganőket, akik panaszolják, mi minden maradt ki: „Nem játszottam görög drámákat, jó lett volna több Csehov-szerep…” Bennem viszont semmilyen hiányérzet nincs; mindent eljátszottam Euripidész drámáitól Csehov klasszikusain át Csurka István vagy Szakonyi Károly kortárs ősbemutatóiig. József Attilát idézve: „… immár kész a leltár.”

Érdekes, hogy a perrel kapcsolatban azt mondta: ez jellemző a karakterére. Pályája első éveiben gyors egymás­utánban váltott színházakat: egy debreceni év után jött a Madách, a Nemzeti majd a Vígszínház. Ablonczy László az Ön művészeti akadémiai székfoglalójához írt laudációjában erről úgy beszélt: „bátor nyugtalanság”. Ez valóban jellemző Önre?

Gál István rendező, akivel sokat dolgoztam a Magyar Rádióban, szeretett volna hangjátékot készíteni a Csongor és Tündéből – ez végül nem valósult meg –, és nekem szánta Ilma szerepét. Majdnem elájultam. Én Ilma? Mire azt felelte: igen, mert te bátor vagy!

/Fotó: Keleti Éva/ 

Azért alapvetően más típusú szerepeket kapott.

Érdekes módon a pályám utolsó harmadában játszottam szörnyetegeket, például Martin McDonagh Piszkavas címen bemutatott darabjában, az Örkény Színházban. Vagy a Hullámtörésben egy mérhetetlenül rosszindulatú mamát, mindössze nyolc mondatom volt, ott kuporogtam egy széken – és imádtam. Igazán színes karakterek sora áll mögöttem. A legutóbbi bemutató különösen jól sikerült, akadt, aki azt írta róla: tökéletes. Szerintem olyan nincs, de valóban fontos munka volt Ionesco A székek című kétszemélyes abszurdja, amelyet Fodor Tamással mutattunk be Szabó K. István rendezésében. Az egyik őszi előadás felújító próbája előtt lettem rosszul, és azóta bajlódom az egészségemmel, invalidusnak érzem magam. Ez a díj most megsimogatta a lelkem, de egyelőre nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy színpadra álljak.

De szívesen játszana?

Nem. Furcsa dolog. A barátaim – már a rosszullétet követően – többször elvittek színházba. Izgalmas előadásokat néztünk, de ahogy ott ültem, nem merült fel bennem, ami Toldiban a leventéket látva, hogy „Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék”. Ha az ember nem alkalmas arra, hogy minden porcikájával jelen legyen a színpadon, akkor nem érdemes. Nincs bennem vágy, mert nem vagyok meggyőződve róla, hogy bírnám erővel. Otthon bot nélkül közlekedem, de idegen környezetben a bot magabiztosságot ad, a díjat is így fogom átvenni. Visszatérve A székekre, nagyon szerettem Szabó K. István rendezővel dolgozni, éppen ezért bántott, hogy bár beválogatták a produkciót a Pécsi Országos Színházi Találkozóra az évad legjobbjai közé, nem tudtuk elvinni. Lelkifurdalás gyötört emiatt, előfordult, hogy azt álmodtam: pakolom a kartonpapírból készült székeket. Mondtam Istvánnak is, mire azt felelte: ez csak egy előadás!

Mikor érezte magát először magabiztosnak a színpadon?

Az első perctől fogva. A színpad a legtisztességesebb hely a világon, ott mindig biztonságban éreztem magam. Ha felmegy a függöny, nem számítanak a civil kapcsolatok, a protekció, mindenki a saját erejére, tehetségére van utalva, és a közönség mondja ki az ítéletet. A főiskola első időszakában volt bennem szorongás, ami akkor oldódott fel, amikor lekerültünk az Ódry Színpadra, ott a rivalda megvédett.

Mert addig csak a tanárok, kollégák mondtak véleményt a munkájáról?

Igen. Hozzá tartozik, hogy kislány voltam tizennyolc éves koromban, amikor bekerültem a főiskolára. Felnőtt, gyönyörű nők vettek körül, nekem mindig az öregasszony szerepek jutottak. Majd lekerültünk az Ódry Színpadra, és akkor játszottam először fiatal nőt a Bunburyben, loknikkal, elegáns ruhában. Sose felejtem el, amikor Pártos Géza azt mondta: „milyen szép maga, kislányom!”, az egész osztály elájult, hogy pont a Béres?! Gátlásos voltam. Gáti József volt a beszédtanárunk, aki úgy begörcsöltetett bennünket, hogy egy év után Pártos úgy döntött: Vámos László tartja majd a beszédórákat. Gátinál fél évig mondtam Petőfi Sándortól A kutyák dalát és A farkasok dalát, olyan merev voltam, hogy jóformán le kellett emelni a színpadról. A főiskola első éve nagyon nehéz volt, rengeteget sírtam. Vámos László viszont nagyon jól mérte fel a karaktereket az osztályban. A negyedéves vizsgaelőadásban rám osztotta Rosalinda szerepét Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékában. Egészen szíven ütött. Később a Madáchban is bemutattuk, ott már nem volt akkora siker. Ezek a dolgok olykor apróságokon múlnak. Tordai Teri játszotta volna Füst Milán Boldogtalanok című drámájának főszerepét. Ám a partnerének szánt Avar Istvánt elvitték filmezni, így Szénási Ernőre osztották a szerepet, aki viszont alacsonyabb volt, ezért Teri helyett engem választottak mellé.

A főiskola elvégzése után Debrecenben töltött évet amolyan kötelező penzumként élte meg?

Nem volt választásom, bár akkoriban Várkonyi Zoltán már küzdött azért, hogy ne kelljen a fiatal színészeknek vidéken kezdeniük, mert Pesten nem tudott kiosztani bizonyos szerepeket. Lányok szerződtek vidékre, majd néhány év múlva nők érkeztek vissza. Gondoljon bele, hogy Domján Edit nyolc év után tudott Szegedről Pestre szerződni. Mi voltunk az utolsó évfolyam, akiknek kötelező volt egy vidéken eltöltött év. Debrecent választottam, mivel Lengyel György akkori főrendező igazán színes karaktereket ígért, és ezt be is tartotta. Sokat és sokfélét játszottam, például Brecht Jó embert keresünkjében Sen Te, Sui Ta szerepét. Korai volt: ha öt percem jó volt belőle, már elégedett volnék. Játszottam a Peer Gyntben a főszereplő női kalandjait, majd végigsöpört a magyar színházi életen Achard A bolond lány című komédiája, ahol akadt fiatal színésznő, ott bemutatták. Eljátszottam én is. De senki nem volt olyan jó, mint Domján Edit. Pártos Géza mondta róla: ha királynőt osztok rá, cseléddé válik, de ha cselédet osztok rá, akkor királynő.

Tizenöt évet töltött a Vígszínházban. Ez volt a legmeghatározóbb időszak?

Nagyon jó volt a Vígszínházban dolgozni, mégis sokat jelentettek később a Nemzeti Színházban töltött évek Ablonczy Lászlóval. Hitvese voltam a színpadon Sinkovits Imrének, Kállay Ferencnek, játszottam Bessenyei Ferenccel, nagyon szerettem Bubik Istvánnal a Tartuffe-öt, nekem az fényes időszak volt, lényegében akkor értem be. Egy nő – az én véleményem szerint – negyvenkét éves korában van készen, az a jelen idő. Addig úgy él, hogy azt mondogatja: majd…, ám akkor jelen időbe kerül. Negyvenöt éves voltam, amikor rám osztották Sardou A szókimondó asszonyságát, akkor azt mondtam Kőváry Katalin rendezőnek, hogy boldogan leszek nevetséges, szívesen játszom komikát, vesztest, de arra kérem, hogy most már az én nőiségem ne legyen tétje egy előadásnak, mert szánalmas nem akarok lenni.

Sosem zavarta, hogy a szépsége, megjelenése is hozzá-tartozott a színészi karakteréhez?

Az én szépségemet a filmekben, a színpadon megcsinálták. Ha hétköznap beléptem egy presszóba, nem kapták fel a fejüket az emberek. Negyvennyolc éve élek a társammal, egyetlen alkalommal fordult elő, hogy nem nézett meg egy előadásban. Az elefántembert mutattuk be Kapás Dezső rendezésében. Volt a darabban egy jelenet, ahol az elefántember – akit Gáspár Sándor alakított – azt mondta az őt látogató színésznőnek, hogy ő még életében nem látott igazi nőt, mert a cirkuszban, ahol korábban élt, csak torzszülöttek voltak. Mire széttártam a ruhám, hogy lám, ilyen egy nő. Kapás Dezsővel nagyon jóban voltunk, ő volt az esküvői tanúnk. Elmeséltem otthon a hitvesemnek, hogy ez a feladat, aki azt mondta: felnőtt művész vagy, dönts belátásod szerint, csak ne kívánd, hogy megnézzem. Így is lett.

Az összes többi előadásban látta Önt?

Természetesen. Megesett, hogy azt mondta: Mamuska, ez borzalmas! A Vígszínházban a Cseresznyéskert Sarlotta Ivanovnaját játszottam, akit Horvai István egy androgün személyiségként képzelt el, még kis bajuszkát is rajzoltam magamnak. Tényleg borzalmas volt.

A kritikát jól viseli?

Az ember mindig pontosan érzi, ha nem jó, amit csinál. Mit hazudozzunk egymásnak?! Az értő, építő kritikát meg kell hallani. Ha úgy érezném, hogy mindent mindenkinél jobban tudok, abba kellene hagynom a szakmát. Azért szeretek próbálni, s hívom utazásnak, mert olyan rétegeket hív elő belőlem, amelyek létezéséről sem tudtam. Például merek nagyon gonosz vagy elesett lenni a szín­padon. Egyelőre azonban azt tanácsolta az orvos, hogy tartózkodjam a stressztől, izgalomtól. De, mondom, főorvos úr, nekem az egész pályám ilyen, mire ő: akkor el kell búcsúzni. Ötvenhét éve vagyok a pályán, és – mint mondtam – most nincs bennem vágy. Ha lesz, akkor majd beteljesítem, de én már nem maradok le semmiről. Füst Milánnal fejezem be, a Negyedik Henrik király az egyik kedvencem, ő azt mondja a végén: „… ha most meglökne még egy jó vihar – még lángban állanék…”

 

/Indulókép. Béres Ilona az Öregasszony szerepében Eugéne Ionesco A székek című tragikus tréfájának fotóspróbáján a Pesti Magyar Színház Sinkovits Imre Színpadán.A darabot 2018. április 27-én mutatták be Szabó K. István rendezésében. Fotó: Máté Attila/