Sok nő álma, hogy híres költő múzsája legyen, aki mellett átélheti az ihletadás titokzatos pillanatait. „Légy a szerelem szélén is bátor: szeress engemet, Horváth Erzsi!”  Hogyan ismerkedtek meg?

Az ELTE Bölcsészkarán magyar–népművelés szakra jártunk mindketten, de Jóska egy évvel korábban kezdte az egyetemet. Fontos megemlíteni, hogy a Kilencek költőcsoport tagjaiból többen is a magyar nyelv és irodalom mellett népművelés szakot végeztek. Az első találkozás emléke mélyen rögzült bennem. Ősz volt, évfolyami kiránduláson rőzsét gyűjtöttünk a tábortűzhöz. Távolabb, az erdő szélén földig érő, barna télikabátban sétált Jóska fel s alá, mormolt magában, néha gesztikulált. A híre már eljutott hozzám, szinte mindenki ismerte őt, mert nagyon közvetlen volt. Tudtam róla, hogy verseket ír, nem nagyon jár órákra, és kicsit bohém ifjú. Mi később kerültünk közel egymáshoz. Egy kollégiumban laktunk, az egyetemi előadásokon együtt voltunk. A szimpátia az első pillanattól kölcsönös volt köztünk, s valahogyan egyszer csak természetessé vált, hogy összetartozunk.

„Nincs az a kincs, amiért odaadnám! / Ha egyszer elhagyom: csak Sohanapján” – hangzott Jóska szerelmi vallomása, és az ígéretét megtartotta: az összetartozásuk egész életre szólt.

Közel négy évtizedet éltünk a fővárosban, én tanárként, majd iskolaigazgatóként dolgoztam. 2005-ben költöztünk haza Rédicsre, a szülőfalumba. Itt igazi otthonra találtunk. Jóskát évtizedek óta ismerték a helybeliek, sétáin sokszor beszélgetett velük, közel került hozzájuk. A kapcsolatteremtés különös képességével rendelkezett, akár egy előadóteremnyi emberrel is pillanatok alatt megtalálta a közös hangot. Rédicsen termékeny öt év következett. Ez azért is fontos, mert Jóskáról a budapesti pszichiátrián azt állapították meg, hogy „állapotában javulás nem valószínűsíthető”. Itthon mégis nagyon sokat javult, új kötete jelent meg Farkasordító címmel 2006-ban.

A Napkút Kiadó felkérte egy válogatás összeállítására, ami Ezüst rablánc címmel látott napvilágot 2010-ben. Megjelenéséről tudott, de a kezébe már nem vehette.

Tíz éve nincs már közöttünk Utassy József.

1974 júniusa után, az első pszichés összeomlását követően Jóska többször gyógykezelésre szorult. Miután a pesti kórházban reménytelennek látták az állapotát, szociális otthonba helyezését tartották szükségesnek. Egészen hazáig, Zaláig futottam, s Bázakerettyére kértem felvételét. Itt tíz hónapot töltött. Itt találkozott Jóska először dr. Győri Lászlóval, aki Görömbei András évfolyamtársa volt a gimnáziumban. Jártas volt az irodalomban, ezért is jól ismerte férjem költészetét. Sokszor beszélgettek versekről, ezek az eszmecserék enyhítették férjem fájdalmait. Az utolsó alkalommal, amikor bekerült, az ügyeletes orvos elámulva nézett rám: „Utassy József? Ifjúkorom bálványa!” – mondta nem leplezett csodálkozással. Kiderült, hogy ismerte, birtokolta Jóskának szinte minden megjelent művét, versét. Hálából megajándékoztam őt a Farkasordító című kötettel. Sorsszerű, hogy éppen ennek az orvosnak a felesége volt ügyeletes Jóska halálakor. 2010. augusztus 27-én, reggel negyed hatkor történt. Utassy Jóska utolsót sóhajtott. 

Az orvosnő lezárta a szemét, majd kitárta a kórterem ablakait, kihajolt, és belemondta a mindenségbe Jóska utolsó versét, ami éppen a Farkasordító című kötetében jelent meg.

„Kerecsensólyom, te királyi sas,
csőröd színarany, karmod harcias,
halálnak villámgyors madara vagy,
egek vándorát, vonz a Kék Magas!”

/Horváth Erzsébet és Utassy József Fotó: Horváth Erzsébet engedélyével/

Augusztus 27-én, Rédicsen felavatták az Utassy-emlékkiállítást. Hogyan állt össze az anyag, és mi szerepel a tárlatban?

Az évforduló napján kiállítás megnyitásával, koszorúzással emlékeztünk rá. Az ünnepélyen mutattuk be Szemes Péter Testvér a csillagokkal című esszékötetét, amelynek alcíme jelzi a könyv tartalmát: Írások  Utassy Józsefről. A tárlatot közösen álmodtuk meg Pajor Józsefné Horváth Zsuzsával, az unokahúgommal, aki megvalósítója, rendezője a többi kiállításnak is, tervezője könyveknek, kivitelezője a képanyagnak. Az emlékkiállítással kapcsolatos kiindulópontunk az volt, hogy a velünk élő költőt mutassa meg. Végigkísérjük Jóska életútját képekben, apró tárgyakban, bemutatjuk költészete indulását és kiteljesedését. Feladatomnak éreztem, hogy az utókor számára megőrizzem Jóska akkori életterének, dolgozószobájának hangulatát. Elvittük az íróasztalát is úgy, ahogyan utoljára eltávozott onnan. Mintha éppen csak felállt volna… Az asztal fölött egy fényképsor, a Kilencek költőcsoport tagjaival. Itt szerepelnek a Jóskát körülvevő személyes tárgyak és a munkásságát elismerő kitüntetések, relikviák is: a Kossuth-díj, a Babérkoszorú-díj, rangos kitüntetéseinek legnagyobb része. Próbálok mindent összegyűjteni, hogy a hagyatékából mindaz, ami fontos, még az életemben a megfelelő helyre kerüljön. Egy tehetséges szobrászművésze is volt Rédicsnek, Varga Ferenc, aki sajnos fiatalon autóbaleset áldozata lett. Fontosnak tartottam az ő művészetét is megmutatni, és megőrizni utódainknak, így az állandó kiállításunk valójában kettőjük tárlata. Sok közös pont volt a két művész életében. Szellemi-lelki rokonságuk megmutatkozott abban, hogy rendíthetetlenek, kérlelhetetlenek voltak az igazság kimondásában. Mindez már az első találkozásuk alkalmával kiderült. Öröm számomra, hogy e kiállításon együtt maradnak meg az örökkévalóságnak.

Hogyan értékeli az elmúlt éveket?

Péntek Imre ötlete indította el az eseményeket, aki azt javasolta, hogy Dzsó születésének hetvenedik évfordulójára szerkesszünk hetven versből és hetven képből álló könyvet. Talán ez kezdett kimozdítani traumatikus állapotomból. Az unokahúgommal válogattuk a verseket, a képeket is megtaláltuk hozzá. 

Ő megtervezte, és együtt összeállítottuk a könyvet „Dalba fog az ember” címmel. Alcíme: Utassy József költő élete versekben-képekben. Ez 2011-ben jelent meg. Közösen hoztuk létre az Utassy József-emlékkönyvet is, amely 2013-ban jelent meg Vasy Géza előszavával. Ez a kötet az eddig kiadatlan verseket, Jóska prózai írásait, a pályatársak hozzá írt verseit, prózai műveit, ajánlásokat, kritikákat, nekrológokat tartalmaz. Jóska jelentőségteljes pillantása jutott eszembe mindig, amikor a gyerekversek kötetbe rendezéséhez kezdtem. És ez a tekintet végig velem volt, amikor Még ilyen csodát! címmel a könyvet megszerkesztettem. 2015-ben jelent meg Budapesten a Magyar Napló gondozásában Kiss Adél és Oláh Mátyás László rajzaival. Ezek után semmi nem állíthatott meg a nagy összegzésig. „A kikelet fia” címmel jelent meg a kötet összegyűjtött műveiből 2016-ban a Napkút Kiadónál. Vilcsek Béla irodalomtörténész szerkesztette és gondozta a szöveget. Egy éven át dolgoztunk az ezerkétszáz oldalas könyvön. 2017-ben ugyanitt megjelent a kritikai kiadás Utassy József költészete címmel. 2014-ben Apák és apanyomok címmel antológiát adott ki Kósa Csaba. Az ő kérésére jelent meg Sétáló sírköved vagyok című írásom Jóska kimondhatatlan és kiírhatatlan apahiányáról. Különleges élményt jelentett, hogy a hagyatékból eddig nem közölt versek elé írtam bevezetőket. Saját versösszeállításai mellett több témában szerveztem felolvasóesteket, amelyekkel nemcsak szűk környezetünkben, hanem az Írószövetségben és az ország több településén is megjelentünk. Rendhagyó irodalomórákat tartottam általános és középiskolák felkérésére országszerte. Porhüvelyem azonban jelez: most már lassabban… A felsorolt műveken kívül szívszorító nekrológok születtek és jelentek meg barátok, pályatársak, idősebb, kortárs és fiatal írók tollából is. Megsokasodtak az ajánlott versek is.

Utassy József alkotói súlyát jelzi, hogy érettségi tétel, felvette a nevét általános iskola, könyvtár.

Elsőként a rédicsi könyvtár vette föl a nevét, ami az iskola és a település közös könyvtára. Itt, az iskolában szerveztünk először kiállítást a könyveiből, az életét bemutató képekből, aminek koronája az egyik ars poeticája: „A lényeg az, hogy lássam, halljam, érezzem, mind az öt érzékszervemmel tapasztaljam a világot – ezt kell nekem a betűkből megcsinálnom.” Ettől kezdve évente versünnepet szervezünk a megye általános és középiskolai tanulói számára – mindig szép számú jelentkezővel és érdeklődővel. Szülőfalujában, Bükkszenterzsébeten a művelődési ház viseli a nevét. Az ottani kiállítást az oda kötődő fényképanyagból, tárgyakból állítottuk össze. Később önálló termet kapott, ami rendezvények színhelye is. A szülőfalujával egybeépült Tarnaleleszen egykori iskolája büszkélkedik a nevével, ezt emléktábla is őrzi. Lentiben a már régóta működő versmondó kör vette fel a költő nevét. Kitűzőjük is van egy derűs fényképpel és a „Mondom én – énekelem én” sorral, az Ahogy a torkomon kifér című versre utalva. 

Kiket tartott Utassy József a mestereinek?

Költészetének kincsestára a népköltészet volt. Egyedülállóan gazdag, kimeríthetetlen forrás, tápláló erő. Mesterének Nagy Lászlót tartotta, de a századelő klasszikusait és – vissza Janus Pannoniusig – költőelődeit igen nagyra becsülte.

Mit jelentett számára a Kilencek költőcsoport?

Az egyetemen volt egy szeminárium, amelyen Jóska és a többiek összetalálkoztak, egymás verseit keményen bírálták, ami inspiráció is volt számukra. Belőlük alakult meg a Kilencek költőcsoport. Szellemi rokonság kapcsolta össze a tehetséges fiatalokat. Szorosan követték egymás fejlődését; költővé, sokműfajú íróvá érését, a közélet meghatározó alakjává válását. Ragaszkodtak ahhoz, hogy közösen szólaljanak meg, ami kicsit idegen a mai individualista törekvésektől. Megjelenésüket az akkori kultúrpolitika minden erővel próbálta gátolni, ellehetetleníteni. Az Elérhetetlen föld című antológia 1969 végén mégis napvilágot látott Nagy László 
előszavával. Angyal János szerkesztette, ötezer példányban jelent meg, és pillanatok alatt elkapkodták. Sajnos hosszú időre mellőzték a szerzőket a tűrt és támogatott irodalomból. De az 1980-as évektől újra megjelenhettek, folytatni tudták alkotómunkájukat. Szinte hihetetlen, hogy egy fél évszázad suhant el, tavaly ünnepelték az első kötet megjelenésének ötvenedik évfordulóját egy ötödik kötettel, Elérhetetlen Föld – 50 címmel.

Könnyedén fakadtak a versek, vagy voltak fájdalommal, kínnal született alkotások is?

„Az írás számomra gyötrelem” – Jóska minden pillanatban erre készült, minden idegszálával erre összpontosított.
Fejben írt. Mondta félhangosan, skandálta, teljesen eggyé vált a verssel. Az éjszaka volt ideális a versírásra. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Dél elmúltával kelt, kora délután ébredt fel. Maximalista volt önmagával szemben. Addig csiszolta, változtatta, formálta a szöveget, amíg a lehető legjobbnak látta. Birkózott a „lihegő gondolattal”, olyan nem volt, hogy most elég, majd később előveszem. De könnyebben is születtek versek. A humoros, poénos rövid versek csak úgy kipattantak – készen! A korábban idézett sor így módosul: „Az írás gyönyörű gyötrelem.”

Maradtak még feldolgozatlan, kiadatlan anyagok? Mi hiányzik még ahhoz, hogy teljesebbé váljon az Ön számára az Utassy-életmű?

Jóska hagyatéka gazdag. A kéziratok egy részét a Petőfi Irodalmi Múzeum tárolja és teszi kutathatóvá. Számomra teljes az Utassy-életmű. Feladatomnak érzem még helyesbíteni, kiegészíteni a megjelent művekben előforduló elírásokat, hiányosságokat, esetleges tévedéseket, hogy hiteles legyen a szellemi hagyatéka és a róla alkotott kép. Pintér Lajos, a Forrás szerkesztője tökéletesen visszaidézi őt a nekrológjában: „Ilyen fiú volt Jóska. Szívében dallal, szemében mosollyal, szíve fölött mázsás súllyal. Most, hogy meghalt, ha szivárvány jelenik meg az égen, az ő szemöldökének íve lesz az… De ha földrengés lesz, ha megmozdul a föld, az ő rettentő fájdalma reng ott is, a föld alatt.”
 

/Indulókép: Horváth Erzsébet és Utassy József Fotó: Horváth Erzsébet engedélyével/