Elődjéhez képest tagadhatatlan visszafogottsága miatt pápaságának első hónapjaiban XIV. Leó a legkülönbözőbb találgatásokra és latolgatásokra adott lehetőséget. Sokan saját elképzeléseiket és reményeiket vetítették rá az új pápára, aki nem sietett meglepő és figyelemfelkeltő kijelentésekkel magára vonni a figyelmet.

Kiegyensúlyozottsága, derűje és megfontoltsága kétségkívül jót tett a világszerte feszültségekkel terhelt katolikus közösségnek,

és nehéz lenne tagadni, hogy megválasztása némi nyugalmat hozott magával a nem is olyan ritkán fel-felkorbácsolódó katolikus vizekre. Ahogyan azonban teltek a hetek, türelmetlenség is kezdett vegyülni a nyugalomba: van-e egyáltalán határozott és egyéni profilja az új egyházfőnek?

A válaszra nem kellett október 4-ig, Leó pápa első tanítói dokumentumának megjelenéséig várni. Bizonyos jelek és gesztusok nyomban önálló egyházfői alkatról tanúskodtak. Természetesen eleve beszédes volt az új pápa névválasztása, hiszen sem a II. Ferenc nevet nem vette fel, sem a II. vatikáni zsinat utáni pápákhoz nem kapcsolódott (nem lett Pál, János Pál vagy Benedek), de az egyháztörténelem úgynevezett piuszi korszakát sem kívánta folytatni, hanem pápai nevével azt a Vincenzo Peccit, XIII. Leót idézte, aki elsősorban szociális enciklikájával, a Rerum Novarummal írta bele magát az egyháztörténeti emlékezetbe (noha nyolcvanhét további körlevelet is kiadott).

Önállóságának további jele volt, hogy ismét elfoglalta a pápai lakosztályt, ahol elődje nem volt hajlandó lakni, előszeretettel töltött hosszabb időt Castel Gandolfóban, a pápai „nyaralóban”, amelyet Ferenc pápa nem használt (sőt múzeummá kívánt átalakítani), és szintén beszédes volt, hogy újra viselni kezdte a mozettát, a pápai vállgallért, több egyéb külsőség visszaállítása mellett. Első megnyilatkozásai ugyanakkor afelől sem hagytak kétséget, hogy a legkevésbé sem fordul szembe elődjének örökségével.

Castel Gandolfo, pápai palota (forrás: H. Raab (User:Vesta), CC BY-SA 4.0, Wikimedia Commons) 

 

Ahogyan már megválasztása után a Szent Péter-bazilika erkélyén mondott beszédében is nyomatékosan használta a szinodális jelzőt, később is egyértelművé tette, hogy nem csupán nagy általánosságban és homályosan kívánja követni a szinodális egyház előmozdítását célzó ferenci programot, hanem valóban a magáénak érzi azt. Első terjedelmesebb interjújában külön megemlítette azokat, akik attól tartanak, hogy tekintélyük és hatalmuk csorbulását eredményezheti

a szinodalitás, vagyis a közös részvételen és az egymás meghallgatásán alapuló egyházi élet eszménye,

és igyekezett eloszlatni félelmeiket. Akiket elevenen foglalkoztat, hogy milyen módon él tovább a XXI. században a II. vatikáni zsinat öröksége, s a szinodális egyház kérdése kulcsfontosságú (még ha nem a legdöntőbb is) Leó pápaságának megítélésében – azoknak egyelőre nincs okuk nyugtalanságra.

Az első hetekben és hónapokban további jelek is utaltak arra, hogy XIV. Leó nem egyszerűen csak „csendes amerikai”, akitől inkább szélcsend várható Ferenc viharai után. Amikor először találkozott a sajtó képviselőivel, óriási tapsot váltottak ki azok a szavai, amelyekkel az igazság keresése miatt bebörtönzött újságírók szabadon bocsátását követelte, és annak is komoly súlya volt, hogy az igazság kiderítésének igényét egyenesen szent erőfeszítésnek minősítette. Arra sem kellett túl sokat várni, hogy az első nőt magas pozíció betöltésére nevezze ki: Tiziana Merletti nővér már májusban

a megszentelt élet dikasztériumának titkára lett.

Ezek az önmagukban véve is valóságos programot magukban foglaló gesztusok csak még élesebbé váltak, amikor az egyházfő fogadta James Martin jezsuita szerzetest, akit már Ferenc pápa is biztatott a szexuális kisebbségek körében végzett lelkipásztori tevékenységének folytatására, és Martin beszámolója szerint Leó pápa is hasonlóképpen buzdította. Mi sem jellemzőbb azonban Robert F. Prevost egyensúlykereső erőfeszítéseire, hogy nagyjából ezzel egy időben engedélyezte Raymond Burke bíborosnak, elődje egyik legkövetkezetesebb bírálójának „trienti” liturgia végzését a Szent Péter-bazilikában. A Martinnak és Burke-nek tett párhuzamos gesztusok arról tanúskodnak, hogy a pápa a katolikus egyház legszélső pontjait is igyekszik egyben tartani.

Raymond Burke trienti misét mond

 

Robert Francis Prevost május 8-i pápává választása előtt valószínűleg sokan azt latolgatták, vajon Pietro Parolin bíboros államtitkár lesz-e a katolikus egyház új földi feje, aki emberi számítás szerint talán a legesélyesebb jelöltnek volt tekinthető. Parolinhoz leginkább a Vatikán kínai politikájának átalakítását szokás kötni, és miután XVI. Benedek nunciusként Venezuelába küldte, Ferenc pápa viszont már megválasztása után néhány hónappal bejelentette államtitkári kinevezését, valóban nagy erőkkel vette fel ismét a Vatikán kínai diplomáciájának szálát, s már 2018-ban tető alá hozta a két állam jelentős vitákat keltő megállapodását, amelyet azóta kétszer újítottak meg.

Leó pápa egyértelművé tette, hogy köti magát a 2028-ig érvényben lévő megegyezéshez, de fenntartja magának a jogot, hogy hosszú távon változtasson Róma Kína-politikáján. Különösen fontos az az Elise Allennek adott interjúban elhangzott megjegyzése, amely szerint

nagyobb figyelmet kíván szentelni azoknak a kínai katolikusoknak, akik üldözést szenvedtek,

vagy egyéb nehézségeik voltak hitük gyakorlásában. Ez ugyanis arra utal, hogy sokkal szélesebb bázison akar kapcsolódni Kínához, ami kétségtelenül egész pápaságának meghatározó eleme lesz.

Külpolitikai téren nem kevésbé figyelemreméltók azok a nyilatkozatai, amelyekben „mélységes együttérzését” fejezte ki a Gázai övezet szenvedő lakosai iránt, és arról beszélt, hogy továbbra is elszomorítja „a Gázában élő palesztin emberek mérhetetlen szenvedése”, bár attól kifejezetten tartózkodott, hogy népirtásnak nevezze, amit Izrael Gázában elkövet. Szintén egyértelmű nyilatkozatokat tett az Oroszország által Ukrajna ellen indított háborúval kapcsolatban, amelyet „értelmetlennek” minősített, többször kifejezte szolidáris közelségét az ukrán néphez, „igazságos, hosszú távú és tartós” békét követelt, és kijelentette, hogy csak az azonnali tűzszünetet tartja elfogadhatónak.

Az Egyesült Államokban zajló eseményeket sem hagyta megjegyzés nélkül. Ferenc pápa még február 10-én levélben fordult az amerikai katolikus püspökökhöz, amelyben azt sürgette, hogy

egyetlen hívő se „üljön fel azoknak a narratíváknak, amelyek diszkriminálják vagy szükségtelen szenvedéssel sújtják migráns és menekült testvéreinket”

(9. pont). Utódja hasonlóképp elítélte azt a politikát, amely embertelenül bánik a bevándorlókkal, kijelentve, hogy az ilyen hozzáállás összeegyeztethetetlen az életpártisággal, ahogyan – tette hozzá más alkalommal – a halálbüntetés is.

Mindezek a kijelentések rendkívül határozottak a derűs és szelíd amerikai pápa részéről. Nem csoda, hogy nagy várakozás előzte meg első tanítói dokumentumát, amely végül október 4-én jelent meg Dilexi te (Szerettelek téged) kezdettel, már az első szavaival is közvetlenül folytatva Ferenc pápa Dilexit nos (Szeretett bennünket) enciklikáját. Az apostoli buzdításban közvetlenül tükröződik a visszafogottságnak, a mély lelki tartalomnak és a minden szelídség ellenére is megnyilvánuló határozottságnak az az elegye, amely pápai alkatát jellemzi. A dokumentum alighanem legmarkánsabb vonása, hogy egyáltalán nem riad vissza a latin-amerikai felszabadítási teológia meggyőződéseinek érvényesítésétől. Nemcsak azt szögezi le, hogy

a szegények nem pusztán „szociológiai kategóriát” jelentenek, hanem azt, hogy Krisztus „testét” alkotják

(110. pont), de Isten és az Egyház szegények melletti elsődleges kiállását is kidomborítja. Nem csupán a szegénység elemzését és orvoslását tartja kívánatosnak, hanem azoknak a strukturális, társadalmi bűnöknek a feltárását is, amelyek szegénységhez vezetnek.

Ezek a szavai és egyéb gesztusai kivétel nélkül arra utalnak, hogy egyensúlykeresésében Prevost pápa várhatóan nem csendes észak-amerikaiként, hanem határozott, jóllehet igen megfontoltan határozott latin-amerikaiként fog viselkedni. Vajon mit hoznak a következő évek, évtizedek? Van mire várni.

 

Nyitókép: XIV. Leó pápa beiktatási miséjén (forrás: Fotografía oficial de la Presidencia de Colombia, Public domain, Wikimedia Commons)