Az egyik szép zsoltár az Isten utáni vágyakozást így fogalmazza meg: Mint a szarvas a hűs forrásra, lelkem úgy vágyódik az élő Istenre. Az élő Istent szomjazza lelkem. (41. zsoltár)
A szamáriai asszony és Jézus találkozásának elbeszélését (Jn 4,5–42) olvasva ez a kép jelenik meg előttem. Vágyakozás, szomjúság. Jézus a boldogmondások sorában ezt is üzeni nekünk:
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.
Az ember életéhez természetesen hozzátartozik az éhség és a szomjúság. Mindannyian megfáradunk, megéhezünk, mindannyiunknak szükségünk van táplálékra. Valaki az embert úgy határozza meg, hogy „hiánylény”. Sok minden hiányzik belőlünk. Szeretnénk, ha ezt a hiányt betöltené valami. De mi az, ami vágyainkat, hiányainkat igazán betölthetné?
Vörösmarty Mihály sorait jól ismerjük:
„Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.”
Jézus embersége által közösséget vállal velünk az Isten. Jézus – ugyanúgy, mint minden ember – el tud fáradni, meg tud szomjazni. Az evangélista elbeszéli, miként ül le Jákob kútjánál, és kéri az asszonyt, aki éppen vizet meríteni jött, hogy adjon inni neki.
Lavinia Fontana (1552-1614): Krisztus és a szamáriai asszony (forrás: Public domain, Wikimedia Commons)
Érdekes párbeszéd alakul ki Jézus és az asszony között. Az asszony idegen, Szamáriából való. Olyan ember, akikkel a zsidók nem nagyon álltak szóba. Csodálkozik, hogy Jézus megszólítja. A beszélgetésben Jézus azt mondja: ha tudnád, ki szólított meg téged, te magad kérnél tőle inni. És ő élő vizet adna neked.
Természetesen fakad föl az asszonyból az őszinte kérés: Uram, add nekem ezt a vizet, hogy ne kelljen fáradoznom a vízért.
Az asszony valamit megsejt. Látom, hogy próféta vagy! – mondja. Majd az Istenről beszél: atyáink itt, ezen a helyen imádták, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben kell imádni az Istent. Jézus magyaráz:
az Isten lélek, és őt lélekben és igazságban kell imádni.
Itt mindenképpen meg kell állnunk és el kell gondolkodnunk. Nincs ember, akinek megvolna mindene, nincs ember, aki ne szembesülne azzal, mennyi minden hiányzik az életéből. Nincs ember, aki előbb-utóbb ne szembesülne azzal, hogy az élet véges. És valamiképpen mindenkiben ott él a kimondhatatlan szomjúság. Sokszor nem is vagyunk képesek megfogalmazni, mi az, ami hiányzik belőlünk, mi az, ami után egész lényünkkel vágyakozunk.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy azt gondoljuk: a fejlett, civilizált, modern világnak nincs szüksége Istenre. Szabadságra, függetlenségre van szükség, és akkor szinte magától megoldódnak az ember egzisztenciális problémái.
Szeretet után vágyakozunk (a szerző fotói)
Mindannyian koldusok vagyunk, a szeretet után vágyakozunk. „Szeretném, ha szeretnének!” – mondja Ady Endre. József Attila pedig az éhes, lucskos, kóbor kutya képét használja, amikor a bennünk lévő mélységes vágyat akarja megfogalmazni:
„Egyszer csak előbúvik
Nappali rejtekéből,
Belőlünk,
Az az oly-igen éhes,
Lompos, lucskos kutya
És Istenhulladékot,
Istendarabkákat
Keresgél.”
(A kutya)
Szomjúság és éhség: a teljességre, az igazságra éhezünk és szomjazunk. Keressük sokszor bágyadtan, sokszor feszülten, idegesen, sokszor reménykedve: lennie kell valakinek, aki bennünket, kiüresedett és sokszor elembertelenedett embereket táplál, szomjúságunkat csillapítja, értelmetlennek tűnő életünknek értelmet ad.
Szomjúság
Jézus szerint az Atya azt várja, hogy őt lélekben és igazságban imádják. Az Isten mindannyiunk számára felkínálja a lehetőséget, hogy odaforduljunk őhozzá.
Isten: valóság. Mindent betöltő valóság. Mi, elfáradt, szomjas emberek arra vágyunk, hogy ürességünk megszűnjön. Arra vágyunk, hogy ne értelmetlenül bolyongjunk életünk pusztaságában. Hiába van tele a világ mindenféle ember alkotta csodával,
hiába gondoljuk úgy, hogy úrrá tudunk lenni a természeten, újra és újra szembetaláljuk magunkat a pusztulással és a pusztítással.
Mintha nem azért kaptuk volna a földet, mi, emberek, hogy jó gazdái legyünk, testvérként éljünk rajta, és ürességünket betöltse az a titok, amit úgy hívunk, hogy „szeretet”. Akkor miért? Ki fog véget vetni az értelmetlen rombolásnak, a hatalmi küzdelmeknek, ki fog nekünk életet tápláló, tiszta vizet adni? Ki fogja az igazság utáni szomjúságunkat csillapítani?
Tiszta vizet ajándékozni
Ha tudnád, kivel beszélsz… De jó volna, ha lenne bátorságunk szóba elegyedni Jézussal, aki bennünket is megszólít, mint a szamáriai asszonyt Jákob kútjánál. Senki sem idegen az ő számára. De jó volna, ha rádöbbennénk arra, ki az, aki bennünket, elfáradt embereket újra és újra megszólít: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok…” (Mt 11,28)
Rajtunk áll, hogy abbahagyjuk a világ szennyezését, rajtunk áll, hogy
ne istenítsük a birtoklást, a hatalmat. Rajtunk áll, hogy testvérnek tekintsünk minden embert.
Rajtunk áll, hogy beengedjük az életünkbe a Teremtőt, aki Jézus által az életet jelentő tiszta vizet akarja ajándékozni nekünk.
Ő megszólít bennünket, mint Jézus a szamáriai asszonyt. Bárcsak képesek lennénk arra, hogy őszintén kérjük mi is: Add nekünk ezt a vizet! Csillapítsd szomjúságunkat! Töltsd ki igaz élettel a mi ürességünket!
