Életünk állandó várakozás. Mennyi mindenre készülünk! Iskolás leszek, majd gimnazista. Fölvesznek-e az egyetemre? Vizsgaidők, szigorlatok, dolgozatok… Majd a munkában a rengeteg határidő. Tele a naptár programokkal, feladatokkal, terminusokkal. Szinte sosem tudom azt mondani, hogy kész… Mindenütt helyt kell állni. És el kell fogadnunk, hogy megítélnek bennünket.
Mégis: mindig készen kell állnunk. Készen a legkülönfélébb kihívásokra, amelyek között vannak előre láthatók, kiszámíthatók. S vannak – nem is ritkán – nem várt, de kikerülhetetlen feladatok.
Az ember – fogalmazhatunk talán így is – fogantatásától kezdve „készül”. Fejlődik. Megszületik. Felnő. Birtokba veszi a világot. Ismereteket szerez. A legkülönbözőbb készségeket képes elsajátítani. Váratlan helyzetekbe kerül. Ki így, ki úgy, mégis felülkerekedik rajtuk. S ez így megy éveken, évtizedeken keresztül.
Mire vársz? – szoktuk kérdezni. Várjuk a látogatót, várjuk a régóta tervezett kirándulást, várjuk, hogy társra találjunk, várjuk, hogy álmaink beteljesüljenek.
Nincs ember, aki elmondhatná magáról, hogy minden álma megvalósult, hogy amit tett, azt ne tehette volna jobban.
Az adott helyzetben azonban a legjobbat és a legjobban kell tennünk. Életre szóló feladat.
Ebben az elgépiesedett világban egyre ritkább, amikor szemtől szembe kell számot adnunk. talán ezért is minden számadással együtt jár valamiféle megfogalmazhatatlan feszültség. Megfelelek-e az elvárásoknak? Képes vagyok-e számot adni tudásomról?
Az ember életének furcsa, de természetes velejárója, hogy senki sem ura önmagának. Az életet nem kérte egyikünk sem. Adottság. Vajon ajándékként tudjuk-e megélni? És bármennyire is elsodor bennünket a mindennapok zűrzavara, újra és újra szembe kell néznünk a kérdéssel: Mit tettél? Miért tetted?
A hétköznapi szóhasználatban még ismerjük és használjuk a kijelentést, hogy „lelkiismeretes”. De
ha megkérdeznénk az embereket, mi is a lelkiismeret, alighanem nagy zűrzavarral szembesülnénk.
A külvilág zaja a legtöbb emberben elfojtja azt a belső hangot, amely minden fontosabb döntésünk előtt megszólal bennünk. S ugyanez a helyzet, amikor már megtettünk vagy éppen elmulasztottunk valamit. Jön a következő feladat, egy újabb kihívás, és mi a külső elvárásoknak vagy a pillanatnyi érdekeinknek megfelelően éljük mindennapi életünket.
Felelősek vagyunk önmagunkért. Bármennyire harsogják is, hogy „az én testem az én testem”, nem élhetünk önpusztító módon. Nem tehetünk bármit önmagunkkal. Azért kaptuk az életet, hogy mások javára legyünk vele.
Felelősek vagyunk az emberekért. A családunkért, környezetünkért.
Minden tettünknek következménye van, ami másokat, a többi embert is érinti.
S felelősek vagyunk a természeti környezetért, amely körülvesz bennünket. Felelősek vagyunk mindenkiért és mindenért, ami él. Mert ahogy Kerényi Grácia fogalmaz:
„Az élet a kezünkre bizatott:
a virágok, barmok és csillagok.
Kezünkre bizatott az élet:
a füvek, a halak, a férgek.
……
Az emberekre bizatott, miránk
az élet, a világ”
(A senki kutyája)
Az evangélium világosan beszél arról, hogy mindig készen kell lennünk a számadásra (Lk 12,35–40).
Nem úgy, hogy rettegnénk a felelősségre vonástól, hanem úgy, hogy a legjobb lelkiismeretünk szerint éljük az életünket.
Úgy, hogy azokat az adományokat, amelyeket kaptunk, mások javára használjuk. Nem rejtjük véka alá. Úgy világoskodjék a ti világosságtok az emberek előtt, mondja Jézus a tanítványoknak, hogy lássák jócselekedeteiteket és dicsőítsék érte mennyei Atyátokat. (Mt 5,16)
Ha valóban keresztény vagyok, ha valóban Krisztushoz tartozom, nem élhetek önmagamnak.
Ne féljünk a számadástól! Ne féljünk a Gazdától, aki akkor érkezik, amikor a legkevésbé várjuk. Legyünk készen.
Ne féljünk attól, hogy amit teszünk, nem tökéletes.
Valamennyien csak a saját erőinkkel tudunk cselekedni. Fogadjuk el bátran végességünket, korlátainkat. De ne törődjünk bele soha a helyzetünkbe: mindig van lehetőségünk a szebbre, a jobbra, az emberibbre. Még akkor is, ha a körülményeink sokszor nem olyanok, amilyeneknek látni szeretnénk.
