Életkoromnál fogva, majd hivatásom révén sajátos hitbéli, majd később személyes kapcsolatom is kialakult Róma püspökeivel, a pápákkal. Ez akár fellengzős kijelentésnek is tekinthető, pedig nem annak szántam, hanem a felnőtt keresztény alapvető életérzésének, hívő alapállásnak gondolom.

Római katolikus családban születtem, kora gyermekkoromtól misére vittek, ministránsként már teljesen otthonosan mozogtam az oltár körül is. Kezdettől fogva nagy hatással voltak rám a képek: Jézus jóságos és mindig komoly tekintete, Mária arcának tisztasága, a szenteké és a kisebb vagy nagyobb fotókon látható pápaképek. Ez utóbbiak az ötvenes-hatvanas években fotótechnikai szempontból nagyon egyszerűek voltak, mégis megtették a hatásukat. Jézus istenemberi jósága XXIII. János arcvonásain jelent meg elsőként, és hozta közel nem a hatalmi és hatalmas világegyházat a kép szélén legelésző báránykákkal, hanem azt az Urat, akit Róma püspökének képviselnie kellett. II. János Pál pápa első jézusi köszöntő szavai: „Ne féljetek!” – pedig nyitánya lett annak az útnak, amely korunk pápáit saját egyházunkhoz, a más akolban lévő bárányokhoz is, sőt azon túl a szegényekhez, a kisemmizettekhez, a bűnben, szenvedélyeik poklában vergődőkhöz vezette. Azokhoz, akik Jézus szavai szerint: mindig velünk lesznek. Jézus pontosan tudta, hogy jövendő népe nem az öntelt tehetősekből rekrutálódik, hanem azokból, akik emberségük romjain még képesek befogadni az atyai szeretetet, a jó hírt, azaz hogy még őket is szeretik. Ezért Jézus egyházának a jövője biztosabb, mint a múltja.

1996 tavaszán Rómában, az Apostoli Palotában II. János Pál pápa magánkihallgatáson fogadott, hogy a csendben tervezett pannonhalmi pápa–pátriárka találkozó részleteiről beszéljünk. A Szentatya nagy figyelemmel hallgatott, és sokat kérdezett. A magam lelkesedésével, egyszerű megközelítésből arról törekedtem meggyőzni a pápát, hogy jelen világhelyzetünkben, amikor leomlani látszottak a falak, azok tudják Jézus szándéka szerint egyházát, örömhírét továbbvinni, akik élő hittel és őszinte szívvel hisznek az Úrban, és ennek erejében nem félnek semmitől, félre tudják tenni a katolikus egyház sérelmeit, bűneit és tévedéseit, sőt átlépve évszázadok árkait, mernek találkozni, beszélni a másik keresztényekkel, akiket ugyancsak fogva tartanak saját félelmeik, mert ugyanígy gondolkodnak.

A pápa megkérdezte tőlem: főapát úr, milyen ember a pátriárka? Jó ember és hívő, csak fél. Meglepődött, mert ilyen magas poszton lévő főpapról ilyet nem szokás mondani. Elfogadta a válaszomat.

II. János Pál pápa megtette a nyitó lépést, Ferenc pápa pedig találkozott is a pátriárka utódával a kubai repülőtér hangárában, és ahogy olvashatjuk megnyilatkozásait, ma is kész erre, akár a jelen poklában is, mert nem fél, és mert Jézus Krisztus nevében küldetése van a világhoz, ma a béketeremtésre.

Igen, ha Ferenc pápa „titkát” kutatjuk, az nem más, mint élő és félelemmentes hite, amely bátorságot ad szívének, és olyan hangon tudja megszólítani a híveket, az embereket, hogy azok ösztönösen értik, érzik, hogy itt olyasvalaki nevében, tudniillik a mennyei Atya nevében szólítják meg őket, aki szereti az embereket, és ezért nagy bizalommal hallgatják őt. Ferenc pápa, mint a legutóbbi Úrangyalakor is, így hívja a híveket, az embereket: „Hitünk beteljesítése érdekében teljesen adjuk át magunkat az Atya szeretetének, lépjünk túl a szavakon, és úgy szeressük egymást, ahogyan Jézus szeretett minket.”

„Nem egy önkényúr istent szolgálunk, hanem az Atyát, akinek irántunk való szeretete ingyenes. Követve példáját, aki előbb szeretett minket, mi is tegyük meg az első lépést testvérünk felé, és engesztelődjünk ki azokkal, akik megbántottak bennünket.”

Tudom, vannak, akik féltik Jézus egyházát Ferenc pápától. Az élő hit dolga pedig tulajdonképpen nagyon egyszerű: az a názáreti Jézus, a mi Urunk Jézus, aki úgy szerette a világot, azaz bennünket, hogy életét adta értünk, se nem volt konzervatív, se nem liberális, haladó, még latinul sem tudott, imádságát, a Miatyánkot is saját tájszólásában, arámul mondta, az utolsó vacsorát az irántunk való szeretete érthető gesztusaival ünnepelte, akkor közérthető nyelven és módon. Úgy akarta, hogy Testét és Vérét magunkhoz véve életünk legyen általa. Nem rítust, tömjénfüstöt kívánt, hanem áldozatos szeretetet várt, és vár a benne hívőktől maguk és a világ üdvére.