A Nap már hanyatlóban volt. Jézus együtt van az emberekkel, sok emberrel. A tanítványok látják, hogy lassan mindenki fáradt. „Bocsásd el a népet – mondják neki. – Hadd menjenek, hogy szállást meg élelmet szerezzenek maguknak.”
Jézus válasza: „Ti adjatok nekik enni!”
El tudom képzelni a tanítványok döbbenetét. Mi adjunk enni ennyi embernek? Nekünk magunknak sincs… (Lk 9,11b–17)
A Nap már hanyatlóban. Eszembe jut egy későbbi történet Jézus tanítványaival, amikor csüggedten, reményvesztetten mennek hazafelé ketten Emmauszból, miután minden, amit vártak, szertefoszlott.
Itt azonban még nem tudják, hogyan alakul a történet. Jézust hallgatni jó, amit mond, az érdekes: az ég madarai, a mezők liliomai, ne aggódjatok életetek miatt, se a ruházat, se az élelem miatt…
Most pedig itt állnak tehetetlenül. Van ugyan öt kenyerünk meg két halunk – mondja valamelyikük. De elképzelhetetlen, hogy ezzel bármit is tegyünk…
Jézus megkéri a tanítványokat, hogy telepítsék le az embereket. Mi fog most történni? – gondolhatja bármelyikük is. Senki nem számít arra, ami bekövetkezik. Átadják Jézusnak a kenyeret és a halat, ő föltekint az égre, majd megáldja ezt a csekélységet. A tanítványok engedelmeskednek Jézusnak: szétosztják ezt a látszólag semmiséget, és mindenkinek jut belőle, jóllaknak, sőt még maradékokat is szednek össze.
Együtt vannak, együtt étkeznek. Hogyan történt mindez, senki nem tudja. Az evangélisták nem is a dolgok „hogyan”-járól szólnak. Egyszerűen elmondják az eseményt. Érezni az elbeszélés mögött valami megrendülést. Valami fölfoghatatlan valóságot tapasztalnak meg Jézus közelében.
A kenyérre mondja Jézus az utolsó vacsorán, hogy „Ez az én testem”. A borra pedig: „Ez az én vérem”. Jézus táplálni akarja az embert. Életet akar ajándékozni (Lk 22,19-20).
A Nap már lemenőben, s a csüggedt emmauszi tanítványok a hozzájuk csatlakozó ismeretlent megszólítják, hogy térjen be hozzájuk… Döbbenetes felismerésre jutnak. Amikor vendégük kezébe veszi a kenyeret, akkor nyílik meg a szemük: az Úr az! Ő, akit megfeszítettek. Az Úr él! Ő, aki korábban mondta, hogy nem hagylak árván titeket. Veletek vagyok. Veletek maradok – a világ végezetéig. (Mt 28,20)
Szent dolog a megterített ünnepi asztal. Egybefogja a családot, a vendégeket. Életközösséget jelent.
Jézus emlékezetére szent dolog történik a benne hívők közösségében, amikor az oltár asztala köré gyűlnek. Őrá emlékezve, az ő megbízásából kimondja az apostolok óta a nemzedékeken átívelő hagyomány alapján a közösséget vezető pap Jézus szavait: Ez az én testem… A kenyérre, a legegyszerűbb táplálékra mondják ki kétezer év óta. És tanúi, részesei lehetünk egy századokon átívelő, de a jelenben is megvalósuló közösségnek. A Jézussal való életközösségnek. Jelen van, itt van, közöttünk van, értünk adta az életét.
Vándorlásunk társa lett. Mint ott, az emmauszi úton útitársa a két csüggedt tanítványnak. Együtt van velünk is. Megrendítően szép az énekünk megfogalmazása: „Krisztus újra földre szállott, vándorlásunk társa lett, Mert szerette a világot, kenyérszínbe rejtezett. Krisztus kenyér s bor színében úr s király a föld felett…”
Nem hagyott árván bennünket. Az éltető Lélek erejével közöttünk van, jelen van az oltár szent kenyerében. A legegyszerűbb, de legszükségesebb táplálékban.
A kenyérben. Kérjük az Atyától, hogy adja meg nekünk a mindennapra való kenyeret. (Mt 6,11) Jézustól tanultuk ezt a kérést. Attól a Jézustól, aki az Ő Országát nem egy alkalommal ünnepi lakomához hasonlította. (Mt 22,2–12) Nem csak a mindennapokhoz szükséges földi kenyérért könyörgünk. Bárcsak érezhetnénk már most az eljövendő ország ünnepi asztalának örömét, a mennyei kenyér előízét.
Templomainkban különleges tisztelettel vesszük körül azt a kenyeret, amelyre az apostolok utódaink megbízásából ma is kimondja a pap a jézusi igéket: Ez az én testem! Térdet hajtunk előtte. Leborulunk. Vagy mélységes tisztelettel állunk. (Legyen bátorságunk a templomban mozdulatainkkal, megjelenésünkkel kifejezni azt a tiszteletet, ami a közöttünk jelen lévő Úrhoz illik. Vagy térdeljünk, vagy tisztelettel álljunk: összekuporodott guggolás vagy a térdünk félig megroggyantása nem illik hozzá, de hozzánk sem.)
Hagyományos gesztusokkal jelét adjuk annak, hogy ez a kenyér nem egyszerűen földi kenyér. Lackfi János versében így mondja:
Étel a teste, vére a forrás,
Földi keresztje mennyei forgács.
Teste a testünk, vére a vérünk,
Vére a váltság, általa élünk.
A legnagyobb tisztelettel vesszük körül ezt a szent eseményt, amelyben keresztény hitünk szerint Krisztussal valóságosan találkozunk.
Templomainkban ezért lobognak gyertyák, ősi hagyomány szerint ezért száll föl a tömjénfüst, amely az Istennek jár, aki mindeneknek ura.
Napjainkban, amikor mi magunk is sokszor hajlamosak vagyunk a csüggedésre, és úgy érezzük, hogy leáldozóban van ebben a világban minden, ami igazi érték és igazi szépség, szükségünk van az erősítésre. Ne legyen úrrá rajtunk a reménytelenség, még akkor sem, ha csak öt árpakenyerünk meg két halunk van.
Merjük odaadni Jézusnak, akinek az áldásával megtörténik, amire ember nem képes. Merjük megszólítani, mint az emmauszi tanítványok, hogy térjen be hozzánk, hiszen velünk van életünk útjain, még akkor is, ha sokszor nem ismerjük fel őt. De az oltár Kenyerében és Borában találkozhatunk vele. Megtapasztalhatjuk az Ő éltető, életet adó, erősítő jelenlétét, valóságát.
Testvérünkké lett, testét és vérét, önmagát adja nekünk erősítő táplálékul.
Jelen van közöttünk. A világ végezetéig. (Mt 28,20)
De azt se felejtsük: Jézus azt mondja ma is tanítványainak – nekünk: Ti adjatok enni a sok éhező, fáradt, csüggedt, reményvesztett embernek. Legyen meg bennünk a készség, legyen bennünk bátorság, hogy átadjuk azt a keveset, amivel rendelkezünk. S a csoda Jézus áldásával ma is megtörténhet.
