A teológiai Lumen fidei (2013) és a környezetetikai Laudato si' (2015) után a Fratelli tutti (2020) a harmadik enciklika Ferenc pápa tollából, amely  a „hit–világ–társadalom” hármas témáját bontja ki. Kétszáz oldalával hosszabb, mint a két megelőző körlevél együttvéve. Ez a tény is mutatja azt a súlyt, melyet a szerző ennek a szövegnek adni kívánt.

Az enciklika első négy fejezete azt az átmenetet írja le, amely a társadalmi-politikai világ „sötét és elzárt” felfogásai felől a „határok nélküli” teljes nyitottságba vezet. Ezen belül hosszan taglalja a „zárt világ” visszásságait, a reménytelenséget, a konfliktusok sokaságát, a környezetszennyezést, a kirekesztést, a technikai kommunikáció illúzióit, a technokrata elnyomást, a közös tervezés hiányát. Ezt a sötétséget sugározza be a remény fénye, amit a szerző az irgalmas szamaritánus példabeszédének elemzésével ír le. Az együttérzés, a gondoskodás, a gyógyítás evangéliumi példája hivatott elősegíteni, hogy mélyebben megértsük, az emberiség mennyire rászorul az együttérzésre, a szolidaritásra. Így jutunk el a „nyitott világ” látomásának körvonalazásához. Ennek középpontja a saját magunkon, nemzeti és kulturális azonosságunkon való felülemelkedés, a szeretet egyetemes nyitottságának felismerése és gyakorlása, a nyílt társadalmak globális kiterjesztése, a jogok „határokon túlnyúló” érvényesítése. Itt szerepel a sokak által emlegetett rész, a magántulajdon társadalmi szerepének újragondolása, ami a szerzőt annak kimondására sarkallja, hogy a magántulajdon soha nem sérthetetlen önmagában, hanem annak mindig a közjó szolgálatában kell állnia. Mindez a 4. részben „az egész világra nyitott szív” metaforájában csúcsosodik ki, ami a határok külső és belső eltávolítására való felszólításhoz vezet. Az egyetemes megnyitás és megnyílás a szerző szerint nem a helyi értékek és azonosságok rovására történik, hanem azok gazdagítására. Az 5–7. fejezet levonja a korábbiak következtetéseit: másféle politikára van szükség a világban, amely túllép a populizmuson és a liberalizmuson. A populizmust megkülönbözteti a népet valóban képviselő, populáris politikától, amelynek lényege a népi azonosság megnyitása az egyetemesre. A liberalizmus lényege az önzés, miként a „technokrata paradigma” is ezt követi: én a magam, saját csoportom, népem, nemzetem érdekét érvényesítem, szemben másokéval. E kritikát a „társadalmi jóakarat” szorgalmazása teljesíti be, ami a „politikai szeretet” egyetemes létrehozására irányul. A társadalom, amelyet ez a szeretet hat át, új kultúrát épít, amelynek szíve nem az elzárkózás, hanem a „találkozás”. Az egyének, csoportok, népek, nyelvek és vallások „találkozáskultúrája”: a jövő útja. Ezen az úton juthatunk el „a béke művészetének” elsajátításához, a megbocsátás gyakorlásához, ami nem az emlékezet ellentéte, hanem éppen annak alapján alakítható ki. Az enciklika másik, sokat idézett pontja ebben a részben olvasható: a szöveg elveti a halálbüntetést és a háború minden formáját. A halálbüntetés ma már értelmetlen, de értelmetlen az életfogytiglani szabadságvesztés is. A háború ma nem a hősiesség lehetősége, hanem céltalan rombolás, embertelen tömegpusztítás. Ehelyett a konszenzusos igazságépítés útját kell járni minden vonalon és minden szinten, mivel az igazság az igazságosság és az irgalom egysége. Az utolsó, 8. rész sürgeti a vallási formák közötti egyetemes párbeszédet. E formák csupán egyike a kereszténység, aminek identitása külön bekezdést kap. Minden erőszakot elvetve a vallásoknak nyitottnak kell lenniük egymásra, meg kell becsülniük egymás gazdagságát. Azon kell dolgozniuk, hogy Isten őszinte és alázatos imádatán keresztül elérjék az élet szentségének, a másik ember méltóságának és szabadságának tiszteletét, minden ember jólétének egyetemes szolgálatát. 

A szöveg gondolati íve a fentiek szerint a következő: Az emberiségnek ki kell jutnia a zárt, határoktól szabdalt árnyékvilágból, és el kell jutnia az egyetemes szeretet fénylő és nyitott, támogató és befogadó, segítő és szabad világába. Az olvasóban azonnal Platón barlanghasonlata ötlik fel, amelyben a filozófia célja az ember kivezetése a földmélyi árnyékvilágból a felszíni világba, a nap megpillantásához. Ha így tekintjük, az enciklika mélyen platonikus, ám még mélyebben krisztusi. Ez utóbbit az irgalmas szamaritánus evangéliumi történetének elemzése tárja fel: a szamaritánus idegen létére mégis magához öleli a félholtra vert zsidót, majd gyógyítás céljából egy vendéglős gondjaira bízza. Az enciklika e mintaszerű történetet univerzalizálja. A tanulságokat a szöveg a kortárs világ megannyi problémájára vetítve bontja ki oly módon, amit maga a szerző is „naiv utópiának” mond (una utopía ingenua, 190). Különösen szembetűnő, hogy a pápa a „nyitottságot”, „nyíltságot” nem egyszerűen morális vagy evangéliumi értelemben, hanem a mai politikai-társadalmi világra vetítve hangoztatja, különös tekintettel a „határok” megszüntetésére, a globális „nyílt társadalom” létrehozására. Itt nem csupán az előítéletek felszámolása a cél, hanem de facto és de iure minden határ felszámolása, ahogyan ezt a 107. szakasz kimondja: „Minden embernek joga van méltóságban élni és integrálisan fejlődni; ezt az alapvető jogot egyetlen állam sem tagadhatja meg senkitől.” Minden jogot és tulajdont, kultúrát és hagyományt, emlékezetet és igazságot alá kell vetni az egyetemlegesen nyitott szeretetnek, ami mindenki befogadásában, védelmében, támogatásában és integrálásában áll (129). Mindebben új világ körvonalazódik, s ennek manifesztuma maga az enciklika, mely nyíltan kimondja kontinuitását a „szabadság, egyenlőség, testvériség” forradalmi felfogásával (103). 

Az új világ középpontjában az a felismerés áll, melyet Ferenc pápa mindhárom enciklikájában megemlít: „Minden mindennel összefügg” (34). Ez a tézis egyszerre tény- és értékállítás; megállapítás és felszólítás; társadalmi, történeti, filozófiai és teológiai kijelentés. Igazsága nem vonható kétségbe, mivel a tézis tagadása is ugyanannak az összefüggésnek a része. Ez az igazság továbbá organikus: amennyiben minden mindennel összefügg, szükségképpen tagoltan és szervezetten függ össze. A valóság értelmes rajzolat, amelynek oka és célja, anyaga és formája van. Ez a tagoltság az enciklikában csupán bizonyos mértékben fejeződik ki, mivel a szöveg rendkívüli hossza, látszólagos vagy valós ellentmondásai, az egyes gondolatok vázlatossága olykor csak sejteni engedik a szerző mondandóját. Annyi világos, hogy a szándék a szeretet egyetemes – egyéni és társas, kis- és nagyközösségi, politikai és gazdasági, vallási és kulturális – szét-áradására irányul, amelyben a szerző minden ellentétet, határt, különbséget és hierarchiát feloldhatónak lát.

Ezen a ponton érdemes megemlíteni azon viták némelyikét, amelyek az enciklika megjelenése kapcsán fellángoltak. A legtöbben azt a részt kifogásolják, amely a magántulajdon „abszolút és sérthetetlen voltát” tagadja (120). Az állítás eltérni látszik a korábbi pápai megnyilvánulásoktól. A válasz erre a felvetésre az lehet, hogy a magántulajdon fontosságát az enciklika nem vonja kétségbe, csupán annak közösségi értelmére mutat rá. A háború és a halálbüntetés ugyancsak határozott elvetése (255–270) sokakban felveti a kérdést, hogy ezek az állítások mennyiben harmonizálnak az elmúlt évezredek hivatalos tanításaival. A válasz itt az lehet, hogy a megváltozott körülmények indokolttá tehetik e kétségkívül nagy jelentőségű változtatást. Ezen túlmenően többekben is értetlenséget kelthet, hogy a koronavírus-járvány idején a szöveg csupán nyúlfarknyi bekezdést szentel annak, ami mára másfél millió ember halálát okozta (7). A kommunizmust átélők még emlékezhetnek az ötéves tervek visszásságaira, ezért a felszólítás, amely globálisan egységes társadalmi tervezést követel, kiválthatja az ő kétkedésüket (15). Tovább erősödik ez az érzés a 130. szakasz olvastán, mivel a szöveg itt a globális migrációra nézve jogalkotói és kormányzati hatáskörbe tartozó követelményeket fogalmaz meg. E követelményeknek a nemzetközi jog alapján kellene állniok, valamint harmonizálniuk a népek önrendelkezésének számtalan dokumentumban leszögezett jogával. A „populizmus” és a „népiség” fogalmi megkülönböztetése (51) felveti a kérdést, hogy a nacionalizmus és a patriotizmus nem szorulna-e hasonló különbségtételre, amikor a szöveg világosan szól „az illő nemzeti önbecsülés” fontosságáról. Többen említik a címadás problémáját is. A nehézséget itt az okozza, hogy a szöveg „testvériségről”, szó szerint „fivérségről” (fraternidad) szól, miközben az emberiséget „egyetlen családnak” tekinti. Az olvasóra hárul annak megértése, hogy egy család, legyen ez akár az emberiségé, miképpen állhat csupán fivérekből, testvérekből. Továbbá a szöveg eredetileg  spanyolul jelent meg, ám olasz címe az Assisi Szent Ferenc írásából kiemelt eredetileg latin kifejezésre utal („fratres omnes”). Az enciklika legelső lábjegyzetében megjelölt ferenci mű a két szót nyelvtanilag egymástól elkülönítve („Attendamus, fratres, omnes bonum pastorem…”, „Figyeljünk mindannyian, testvérek, a jó pásztorra”), a címtől némileg eltérő jelentésben használja. 

A Morus Tamás, Campanella, Jonathan Swift és mások által kifejlesztett utópia mint műfaj csodálatos gazdagságot hozott a szépirodalomban éppúgy, mint a filozófiai gondolkodásban. Elkötelezett támogatói között tartjuk számon például a magát marxistának valló Ernst Blochot, aki a műfajról és annak szellemiségéről jelentékeny munkákat publikált; ugyanakkor számosan bírálták Eric Voegelintől kezdve Molnár Tamáson keresztül Leszek Kołakowskiig. Az enciklika vállaltan utópikus (vö. 30, 180, 190); s miután a túlvilág vagy az üdvösség fogalma egyszer sem fordul elő a szövegben, érthető, hogy a Platón óta látomásosan vázolt túlvilágkép, ahogyan az utópikus irodalom sok más alkotásában is, e világi vízióvá válik. Csakhogy míg a régi utópikus szerzők gyakran allegorikusan írtak, a jelen szöveg általában szó szerint értendő. Inkább Rutger Bregman 2016-os Utopia for Realists című könyvéhez áll közel, miközben nem nélkülöz olyan elemeket sem, amilyeneket például a korai Lukács Györgynél olvashattunk, ahol a kommunizmus „a kölcsönös szeretet és megértés társadalma”, mely „az összes fogfájások meggyógyítását jelenti”. Ekképpen nem tűnik elrugaszkodottnak a kereszténység kortárs szekularizációját hirdető Salvatore Natoli milánói filozófus véleménye, mely szerint az enciklika egy  „másik” vagy „másféle” kereszténység alapdokumentuma, amelynek középpontjában a „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas jelszava áll. Ez a másik kereszténység a mai összefüggésben gondolja újra az eredeti krisztusi holizmust, melyben „minden mindennel összefügg”. 

Olvasatomban erre a fókuszra elengedhetetlenül szükségünk van saját kis köreinkben, ahol a szektás bezárkózás és az erőszakoskodó kirekesztés napi tapasztalat; s hasonlóképpen globalizált világunkban is, ahol emberek, népek, nyelvek és kultúrák, s különösen az egyes vallások egyre szorosabb kölcsönhatásban élnek, aminek előmozdítása megköveteli az identitások artikulációját és kölcsönös tiszteletét. Az olvasó, aki az immanentisztikus felfogások világuralma ellenére is szomjúhozza Isten transzcendens valóságát, Ferenc pápa legelső enciklikájához, a Lumen fideihez folyamodhat. 

/Indulókép: Giotto: Szent Ferenc legendája - A kereszt csodája (1297-1299), San Francesco, Assisi/