Egy héttel ezelőtt, pénteken délután Tihanyból Balatonfüredre ment a hajó éneklő, imádkozó, az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztust csendben imádó hívekkel. Arra emlékeztünk, hogy 1938-ban, az Eucharisztikus Kongresszus évében hajós körmeneten vitték az Oltáriszentséget Balatonfüred és Tihany között. Majd érseki szentmise a Balaton partján, utána fáklyás körmenet… Sokak számára furcsa látványosság, de nagyon sokak számára sokkal több: élmény, találkozás. Felkészülés arra, ami majd egy héten keresztül Budapesten történni fog.
Tegnap este a budapesti fáklyás körmenet látványa kísért. Valaki az interneten tette közzé: „Csodálatos képek Budapestről!” Valóban: véget nem érő menet, lobogó fáklyák, éneklő, imádkozó emberek. Sokan, nagyon sokan. A Kossuth tértől a Hősök teréig… végig az Andrássy úton.
Ecuadoriak, csehek, horvátok és ki tudja, mennyi nemzetből érkeztek, hogy együtt legyenek. Ereje van a közösségnek. Békemenet, amit e világ nem képes megadni. Szentségi áldással ért véget a nap.
Majdnem egy teljes hét van mögöttünk. Közös imádságokkal,
szívbe markoló tanúságtételekkel, a világban most is jelen lévő nyomorúság megtapasztalásával. Szép liturgiákkal. Jelen volt a sokszínű egyház.
Reggeli imádság, Laudes, majd előadások, találkozások. Egy héten keresztül. S ami egybefog mindenkit: a közöttünk lévő, velünk élő Krisztusban való hit.
Vasárnap van, ma véget ér a Nemzetközi Eucharisztikus kongresszus. Föl-fölbukkan bennem az elmúlt hét sok élménye. Bár személyesen nem lehettem jelen, követtem az eseményeket. Kelet és Nyugat találkozott hazánkban. Tihanyban fogadhattuk a kongresszuson részt vevő libanoni pátriárkát. Hallgathattam tegnap Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka beszédét. A vasárnaponként tíz órakor bemutatott szentmisén a húsz évvel ezelőtt tőle kapott tömjénezőt használom: jelképes kézfogás, amikor kezembe veszem. És közös imádság, tisztelet Isten jósága és emberszeretete előtt, akinek Krisztus által gyermekei vagyunk, aki az Eucharisztiában jelen van közöttünk.
Láthattam a híradóban az Erdélyből vonattal érkező zarándokok sokaságát. A várakozás napja volt a tegnapi szombat.
Közösségünk egy tagja hajnali, napfölkeltés képet tett fel az internetre: a még bíborló Balaton, s a szöveg: „Szállj szívünkbe, nagy Isten…” Induljunk! – Az egyházközség zarándokcsoportja indul Budapestre. Tele várakozással. Üzenetek sokasága a közösségi médiában: a legkülönbözőbb helyekről üzenik az otthoniaknak: megyünk!
A képernyőn látom: Ferenc pápa megérkezik. Érezhető a képeken a várakozás feszültsége és öröme. A repülőgépen vatikáni és magyar zászló. Nagyon sok embernek nagyon sokat jelent.
Kevesen vannak nálunk a templomban a tíz órai szentmisén. Érthető. Ministránsaink is mind Budapestre utaztak. De a mise után megnézem a bejegyzéseket: „A Köröndnél várjuk, hogy kezdődjön…” Majd: „Itt ment el, közvetlenül előttünk!”
A képernyőn többet látok, mint akármelyik résztvevő ott. a Hősök terén, vagy bármelyik szektorban. Mégis
egészen más jelen lenni, várakozni, együtt énekelni, együtt lélegezni, a közösséget a valóságban megtapasztalni.
„Kisugárzása volt – mondta egy résztvevő. – Megerősödtem a hitemben, hogy érdemes… A Boldogasszony Anyánkat könnyezve énekeltük…”
Elmélyült, imádkozó arcok, tekintetek. Itt is, ott is ismerősök. Rendezett fehér kalaperdő: az énekkar. A miseruhás papok többségén is fehér kalap – igazi nyári meleg lehet, bár már szeptember közepe van. Aztán fehér ernyők, árnyékot adók. Püspökök sokasága az oltár két oldalán.
Püspökök bevonulása
Együtt van Kelet és Nyugat, Észak és Dél – valamiképpen az egyetemesség élményét élem meg. Bár itt vagyok a szobámban, mégis kinyílik az egész világ. Ugyanaz a Krisztus gyűjtött egybe mindenkit, akik számára Krisztus életet alakító valóság.
A beszéd erősítő. Éppen azáltal válik aktuálissá, hogy minden időben érvényes lehet. Kicsoda számunkra Krisztus? Velünk van, táplál minket.
Nem uralkodik, hanem szolgál. Át kell alakulnunk. Krisztus csodálóiból igazi követőivé kell válnunk.
Hiszek az egy, szent, katolikus – vagyis egyetemes – anyaszentegyházban… – imádkozza a sokaság. Majd a leglényegesebb: „Hoc est enim corpus meum” – Ez az én testem… A jézusi igék összekötnek mindannyiunkat az utolsó vacsora termével. És összekötnek bennünket, bárhol éljünk is a világon. Összekötnek bennünket, akik számára Jézus Krisztus az Úr.
A Te Deum a szentmise végén németül hangzott: „Grosser Gott, wir loben dich…” Sok nyelvre lefordították, éneklik olaszul, németül, franciául, spanyolul. Nem lehetett idegen ez az ének a nem német anyanyelvűeknek sem. Dicsérünk Téged, nagy Istenünk!
Az Úr angyala imádság előtti beszéd különösen is hozzánk szólt. Mennyi munka, gyötrődés, mennyi kihívás volt ennek a nagy eseménynek a megrendezésében! Fölemelő, számomra megrendítően szép volt. Jó volna, ha nemcsak ünnepelni tudnánk ilyen szépen, rendezetten, hanem ilyen szépen élni is. A mindannyiunkra sugárzó, éltető Nap alatt.
Egy tanúságtétel, amely a héten hangzott el, különösen is megragadott. Arról volt szó benne, hogy
az Isten keresése, befogadása nem lehet passzív, hanem cselekvő aktivitást jelent.
Jeleket mindannyian kapunk, csak rajtunk múlik, hogy a véletlent vagy Isten keze munkáját látjuk-e benne. Jel volt, amit megtapasztalhattunk, megtapasztaltunk. Sokak számára nehezen értelmezhető, nem kevesek számára zavaró jel volt. Van-e keresnivalója a hitnek, a vallásnak ebben a világban? De a pápai szentmise üzenete egyértelmű és világos: Jézus csodálóiból követőivé kell válnunk! Biztos vagyok, hogy sokakban sokáig visszhangzik még ez a mondat.
S hogy mikor énekelték ilyen szívvel-lélekkel, ilyen erővel, hogy „Isten, áldd meg a magyart!”, nem tudnám megmondani. Nem szégyellem, elhomályosult a szemem. Pedig csak a képernyőn követtem.
