Gyermekkori emlékem, ahogy nagyapámmal betlehemet készítettünk kukoricaszárból: Jézuskát, Máriát, Józsefet és az istállót benépesítő állatokat. Az adventi készülődés karácsonyra a dolgok természetéhez tartozott. A nagy szegénységben még szaloncukrot és habcsókot is otthon készítettünk.
A gyermekkori első karácsonyok a nagy fény, az öröm, a biztonság emlékeként élnek bennem.

Az Istenfia-várás örömteli karácsonyi ünnepe zavartalan boldogságom volt.

Aztán tízévesen, 1956 karácsonya számomra az egyik legfájdalmasabb emlék. A forradalom, utána a szabadság hiánya és a szegénység, a nyomasztó légkör már nehézzé tette a karácsonyok zavartalan ünneplését. Még ajándékokban is igen szegény volt az a Jézuska. Talán éppen ezek az ellentmondásos évek értették meg gyermekeszemmel és -szívemmel, hogy Isten fia születése értünk, emberekért, az olyan gyerekekért is történt, mint magam voltam, aki szomorúságot hordoz a szívében.

Lassan elkezdtem felfogni Isten és az ember világa kapcsolatát, és azt, hogy a távoli Istennek el kellett jönnie közénk, hogy megismerhessük Őt. A Jézus születését elbeszélő karácsonyi evangéliumok lépésről lépésre kiegészültek a tizenkét éves Jézusról szóló történettel, majd a nyilvánosság előtt fellépő tanító Jézus alakjával, vitáival, bátorító és kemény szavaival. Fokozatosan értettem meg az egyházi év során a karácsony szépségét, fontosságát, örömét, ahogy egy-egy ünnep kiemelt a mindennapok szürkeségéből, és azt, hogy ezáltal rajzolódott ki az ünnepek igei szakaszaiból az üdvözítő Jézus Krisztus csodálatos egyénisége: élete, halála és feltámadása, valamint velünk maradása.

Amikor már felrajzolódott bennem Jézus küldetésének íve, akkor értettem meg még mélyebben Isten bölcsességét, azt, hogy nem dörgő felhőkben, nem világégésben vagy bármiféle erőmegnyilvánulásban, legkevésbé kereskedelmi, üzleti reklámok villogása közepette jött közénk, hanem gyermekként. Gyermekként, akit nem utasíthatunk el, aki ránk van utalva, aki kezünkbe adatott.

Isten tapintatosan szeret, így közelít, nem erőlteti rá magát teremtményeire. Halkan, gyermekként hív és szólít.

Aki így közelíti meg karácsony titkát, az Jézus szavaiban a későbbiek során is megsejti ezt a tapintatos gyengédséget. Mert Jézus ma is gyengéden szólítja meg a megtört szívűeket, a szegényeket, azokat, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, békére vágynak, akik megfáradtak az élet terhétől.

Ezzel a szerető gyengédséggel hív bennünket az Atyához, tanít minket a helyes szeretetre embertársaink és önmagunk iránt. Ha mi, keresztények ezzel a gyengéd szeretettel közeledünk egymáshoz a családban, környezetünkben, hiszem, hogy most karácsonykor is megtestesül az Ige, aki mindannyiunknak, még a „keményszívűek”-nek is kinyilatkoztatja, megmutatja a Szeretetet, magát az Atyát.

 

Talán ezt, gyermekkorom élményét veszítettem el, de múló éveim során keresem azt, ahogyan a betlehemi Gyermek újra megmutatkozik nekem és embertársaimnak. Él bennem a vágy, hogy „új éneket énekeljünk az Úrnak” (Zsolt 96,3) az új karácsonyon.

A 2021. évi karácsony meghívás arra, hogy Jézus eljöttének megünneplésével tanuljunk meg új dalt énekelni az Úrnak.

Olyan dalt, amelyet környezetünk, embertársaink is megértenek, és majd ismét velünk énekelnek.

Minden bizonnyal erre gondolt Ferenc pápa is, amikor szeptemberi pozsonyi látogatása során így beszélt az őt hallgatókhoz: „Cirill és Metód beutazta az európai kontinensnek ezt a részét, és az evangélium hirdetése iránti szenvedélytől égve új ábécét talált ki a Biblia, a keresztény tanítás lefordításához… Új nyelveket találtak ki az evangélium továbbadására, kreatívak voltak a keresztény üzenet lefordításában… Kérdezem. Vajon nem ez-e az egyház legsürgetőbb feladata Európa népeivel: új »ábécét« találni a hit hirdetésére? A háttérben gazdag keresztény hagyományunk van, de sok ember életében ez ma már csak egy olyan múlt emléke, amely már nem beszél, és nem irányítja az élet döntéseit.”

Segítsünk egymásnak abban, hogy megtanuljuk a mindig ősi és mindig új dalunkat énekelni, amely az Isten szeretetéről szól. Újat, amelyet mi magunk is újra megértünk, és a szívünkbe tudunk fogadni. Amely örömmel, fénnyel és szabadsággal tölti el a lelkünket.