A várakozás hozzátartozik minden ember életéhez. Várunk jó időre, várunk látogatóra, várunk jó termésre, várjuk, hogy erőfeszítéseink eredményesek legyenek.
Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk? – kérdezteti János tanítványaival Jézust. (Mt 11,2–6)
Annak a Jánosnak a kérdése, aki az embereket arra szólította fel, hogy változtassák meg eddigi életmódjukat, nagyon is érthető. Évszázadok várakozásáról van szó. A választott nép várja a szabadítót, az üdvözítőt, a Messiást, aki helyreállítja az országot.
Amikor Jézus a názáreti zsinagógában felolvasásra jelentkezett, a tekercs éppen azon a helyen volt nyitva, amelyen ez volt olvasható:
„Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek.
Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.” (Lk 4,18–19) Amikor Jézus felolvasta Izajás prófétának ezeket a mondatait, hozzáfűzte: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok.” (Lk 4,21)
János tanítványainak, akik kérdéssel jöttek, Jézus ugyanerről beszélt. Mondjátok el, amit láttok, adjátok hírül, amit tapasztaltok: a vakok látnak, a sánták járnak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt. (Mt 11,5)
„Amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és ő alávetette magát a törvénynek” – írja az Apostol a Galatákhoz intézett levelében. (Gal 4,4)
Beteljesedtek a várakozások.
Megjelent Jézusban Isten jósága és emberszeretete.
(Tit 3,4) Az Ige testté lett és közöttünk lakott. (Jn 1,14)
Most itt állunk mi, mai emberek, tele kérdésekkel, amelyekre választ várunk. Pedig már megkaptuk a választ a Názáreti Jézusban, aki értünk, emberekért vállalta emberségünket, és végigjárva az emberi élet minden szenvedését, halála pillanatában utolsó szava ez volt: „Beteljesedett.” (Jn 19,30)
Te vagy-e, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?
A kérdést újra és újra föltesszük. Pedig mi is megkaptuk az üzenetet, miként János. Mondjátok el, amit láttok: a vakok látnak, a sánták járnak…
El kellene mondanunk, hogy aki befogadta Jézust az életébe, annak megváltozott az élete.
Az az ember már nem egyedül járja élete keresztútját. Bűnei kötelékeitől megszabadul. Gyengeségében erőt kap. Az Élet kenyere táplálja, erősíti. Életében jelen van a remény.
Ennek a szép, új világnak csodákat ígérő varázslói, bármennyire sokan vannak is, bármennyire megpróbálják is ráerőltetni magukat az emberekre, nem tesznek csodát.
A legtöbb esetben üzleti vállalkozás lesz abból, ami a szépségnek, az egészségnek, a jólétnek, a boldogságnak hamis ígérgetése.
Amióta ember az ember, legbenső lényegében mit sem változott. A leglényegesebb kérdések ugyanúgy égetően kínozzák nemtől, fajtól, bőrszíntől függetlenül. Születünk és meghalunk. Élünk, megpróbáljuk habzsolni az életet, de nincs, ami valóban kielégítené teljesség iránt sóvárgó vágyainkat. Bejárhatjuk ennek a földnek legszebb tájait, birtokolhatunk házat, palotát, bármit: saját magunkkal ugyanúgy szembe kell néznünk, mintha semmink sem volna.
Szeretnénk megtapasztalni, hogy találkozik az ég a földdel. Mindannyian vágyakozunk arra, hogy bizonyságát kapjuk: életünk több annál, mint amit közvetlenül átélünk, amit szemünkkel látunk, amit kezünkkel tapinthatunk.
Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?
Ismerjük-e azt a Jézust, aki a názáreti zsinagógában olvasásra jelentkezett, és arról beszélt, hogy ma beteljesedtek az írások? Vesszük-e a fáradságot, hogy
elmélyedjünk a Jézusról szóló írásokban, amelyek feltárják nekünk, ki is volt ő valójában?
Vesszük-e magunknak a bátorságot, hogy odafigyeljünk azokra a szavakra, amelyeket Jézus a hiteles tanúk, az evangélisták közvetítésével ma is mond nekünk?
Kicsoda számomra Jézus? Vajon több-e, mint a puszta emlékezés tárgya, amely karácsony ünnepe környékén valamiképpen jobban jelen van a köztudatban? Sokszor azonban a tudatunkig sem ér el, miről is szól az áruházakban szünet nélkül hallható karácsonyi ének.
Jelen van-e bennem az a Jézus, akire vártak, és akiben valóban beteljesedtek az írások?
Jelen van-e bennünk, közöttünk az a Jézus, aki tiszta, hűséges, elkötelezett életet kíván
mindazoktól, akik követni akarják őt?
Vajon valóban akarjuk-e Jézust követni? Vagy inkább a kisebb ellenállás irányába, a csillogóbb, tetszetősebb ígéretek felé tekintünk? Engedjük-e, hogy megszólaljon bennünk a szunnyadó lelkiismeret?
A felszíni hamu alatt szinte minden emberben ott van még a szunnyadó parázs, amely – ha engedjük, hogy átjárjon bennünket az Isten Szent Lelke –, újra képes arra, hogy lángra lobbanjon.
Puszta Sándor a Bennünk fénylő csillagról írja versét:
„sírásra görbült a szánk
mikor legszebben akartunk énekelni
gyáva lett bennünk az öröm
ahogy boldogok akartunk lenni
induljunk szívünk dzsungelében
az embert megkeresni
a jóságot még ma
el kéne kezdeni
oh bennünk fénylő csillag
merj már megszületni.”
