Jézus szólt a szűk kapuról: nem egyszerű bejutni az élet teljességére. Törekedni kell. Erőfeszítéseket kell tenni. Jézus beszél arról is, hogy nem attól lesz valaki kedves az Isten előtt, hogy látványosan keresi az elismerést, a vendégségben a főhelyeket. (Lk 14,1,.7–14)
A Jézust követők számára ki van jelölve az út, és ki van jelölve a hely. Keresztút, amely fáradságos, szenvedéssel teli. S nem valahol a világ másik részében, hanem ott, ahol élek. Ott van feladatom. Oda szól a küldetésem. (Lk 9,23)
Voltak, vannak és lesznek, akik szívesen foglalják el az első helyeket. Mert szeretnek, szeretnének látszani. Jó színben feltűnni.
Egy titokban szerzetessé lett atya visszaemlékezéseinek ezt a címet adta: „Inkább létezni, mint látszani.” A kommunizmus idején, az illegalitásban élő ember meggyőződése ez. Számunkra, a mostani kor embereinek is sokatmondó. Létezni, élni, hitelesen jelen lenni, feltűnés nélkül.
Jevtusenko írja egyik versében:
S ha valaki felnemtűnően élt,
s a felnemtűnéssel eltűnni vélt,
az éppen azáltal lett érdekes,
hogy mindenütt felnemtűnést keres.
Nagyon egyértelmű oktatást kapnak Jézustól a tanítványok, akik az első helyeket keresik.
A farizeusokról mondja: „Mindent csak azért tesznek, hogy feltűnjenek az embereknek: megszélesítik imaszíjaikat, és megnagyobbítják ruhájuk bojtjait; a lakomákon az asztalfőn és a zsinagógákban a főhelyeken szeretnek ülni; szeretik, ha köszöntik őket a tereken.” (Mt 23,5–7)
Amikor a tanítványok egymás között vitatkoznak, ki a nagyobb közöttük, Jézus magához hívja őket, és ezt mondja: „Tudjátok, hogy
a népek felett zsarnokoskodnak fejedelmeik, és vezetőik hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen,
hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok. (Mt 20,25–26)
A hitelesség kérdéséről van szó. Jézus követői vajon tényleg Jézust követik-e, vagy a maguk érdekeit keresik? Vajon valóban életforma-e a Jézushoz való tartozás, vagy egyszerűen alkalom a személyes érvényesülésre?
Szolgáló egyházra van szüksége a világnak. Nem pompára, hanem emberségre. Nem látványosságra, hanem feltűnés nélküli szolgálatra.
Önzetlen odaadó életet kíván tőlünk Jézus. Észrevenni a rászorulókat: azokat, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. Észrevenni a fizikai szegénységet és kiszolgáltatottságot. Ferenc pápa szüntelenül figyelmeztet, hogy ne legyünk közömbösek ennek a világnak nyomorúságaival szemben. Nem önmagunk fényezését, hanem odaadását kívánja Jézus. Ferenc pápa mondja:
„Közelebb áll hozzám egy olyan egyház, amely attól sebesül meg, hogy kimegy az utcákra, mint egy olyan egyház, amely saját biztonságát őrizve megbetegszik.”
(Az Evangélium öröme, 49.)
A lakomákon a főhelyeket keresőkre mondja Jézus: „Mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.” (Lk 14,11) A farizeus és a vámos történetének is ez a zárómondata. Nem a magamutogatás, a feltűnni vágyás az, amit Jézus az őt követőktől megkíván. (Lk 18,9–14)
Elfogadni önmagamat, nem fölértékelni, de nem is hamis alázatossággal leértékelni magamat.
Mert mindannyian az életre születtünk. Arra az életre, amely Jézus követésében, a szolgálatban válik teljessé.
Fontosabb lenni, mint látszani. Lenni annak, akinek teremtett engem az Isten. Járni azon az úton, amelyre meghívott az Úr.
A magamutogatás kísértése, a főhelyek keresése jelen van világunkban. Mondhatjuk akár hiúságnak. Mondhatjuk aránytévesztésnek. Mondhatjuk téves önismeretnek is.
Nagyon fontos, hogy az ember tisztában legyen önmagával.
Merjük vállalni gyöngeségeinket. Ne vegyünk föl álarcot, ne akarjunk többnek látszani, mint akik vagyunk.
Mindannyian hivatalosak vagyunk az Úr asztalához. Vendégül akar látni mindannyiunkat. Egész földi létezésünk tulajdonképpen vendéglét. Ne tompuljunk el. Legyen érzékeny a szívünk a meghívásra: megszólít, hív bennünket az Úr.
Ne utasítsuk el a meghívást: van az evangéliumokban példázat arról is, milyen kifogásokkal próbálják kimenteni magukat az emberek az ünnepi lakomáról. Ökröt vettem, földet vettem, nem érek rá… (Lk 14,19) Mennyi minden fölösleges dologgal vagyunk képesek törődni, úgy, hogy a meghívást nem tartjuk fontosnak. Az életre hívattunk mindnyájan.
Az élet Ura hív bennünket. Szabadságunkban áll a meghívást elfogadni vagy elutasítani.
S milyen könnyen aránytévesztőkké válunk! Csak magunkkal törődünk, a látszat jobban érdekel, mint maga a valóság.
Jézusnak a vendéglátásról szóló tanításában van még egy megszívlelendő figyelmeztetés. Ha én vagyok a vendéglátó, ha én vagyok a meghívó,
ne veszítsem el a szemem elől azokat, akikkel senki sem törődik.
Ne a tehetőseket, ne a gazdagokat hívjam meg, hanem a rászorulókat.
A vendéglátást átvitt értelemben is érdemes végiggondolnunk. Kikkel kell törődnünk? Azokkal, akik rászorulnak az emberi szóra, a törődésre, a mi szolgálatunkra.
Bárcsak mindannyian helyet tudnánk foglalni Jézus meghívására annál az asztalnál, amely az örök élet kenyerével táplál már most, – azzal a kenyérrel, amely a mennyek országának is örök életet jelentő kenyere!
