Nyolcadikos voltam akkor, 1971-et írtunk, és már eldöntött tény volt, hogy a közelben lévő, jó hírű Szilágyiban folytatom majd a tanulmányaimat. De több se kellett édesapámnak – ma úgy mondanánk, újratervezés –, már azzal jött haza, hogy

a gyereket a ferencesekhez adjuk. Őt, mint 56-os elítéltet, leginkább az vonzotta, hogy ez is az ellenállás

egy formája, édesanyám pedig, aki akkor már súlyos beteg volt, és rövidesen el is veszítettük őt, annak örült, hogy megbízható, jó kezekben leszek. Nekem csupán annyi szerepem volt a döntésben, hogy megkérdezték, akarok-e oda menni? Hittanos voltam, felolvasó ministráns, miért ne akartam volna?

Az általános iskolában nagy felzúdulást keltett a bejelentett változás. Édesapámat behívatták, és az érzelmi zsarolás, valamint az ígérgetés változatos érveit vetették be:

Tönkreteszik a gyerekük jövőjét! Mondják meg, melyik fővárosi gimnáziumba akarják adni, föl lesz véve!

Az a vékonyka gyerek úgysem fogja bírni azt a sok utazást! – De nem hatott semmi. Jelentkeztünk, voltunk egy beszélgetésen Szaniszló atyánál, az akkori igazgatónál a Mártírok útján, és fölvettek.

Hogy Szentendrén jártunk-e már azelőtt, arra nem emlékszem, de ha voltunk is, mély nyomot nem hagyott bennem. Annál jobban ismertem azonban az Árpád hídig a HÉV-vonalat! Édesapám az Óbudai Hajógyárban dolgozott, kisgyerekként sokszor kivitt a gyárba is, hétvégeken pedig a vízitelepre jártunk. Az utazás tehát, amitől a legtöbben féltettek a család tagjai és az ismerősök, nem riasztott engem. Hogy azért Szentendre egy kicsit messzebb lesz, azt még föl sem fogtam.

Furcsa évfolyam volt a miénk, az egyetlen az iskola immár több mint hét évtizedes történetében: csak egyetlen osztályt tudtak indítani azon az évfolyamon. Volt olyan tanárunk, aki tréfálkozva úgy hívott bennünket: az abc osztály.

A tanév első napja azonban váratlan akadályt hozott a számomra. A Veni Sancte tanévnyitó szentmise után osztályfőnökünk a tanteremben osztotta ki a tankönyveket. Aki megkapta, már indulhatott is haza. Arra figyeltem föl, hogy a „bennfentesek”, akiknek nagyobb testvérük vagy falubelijük, ismerősük már odajárt, valami ismeretlen, eddig nem hallott köszönéssel távoznak. Inkább ottmaradtam végig, csak ne kelljen köszönnöm, hiszen én ezt nem ismertem! De sejthették ezt a ferences atyák is, és másnap megtanítottak mindnyájunkat köszönni: Laudetur Jesus Christus!

Reggelente külön HÉV-kocsi állt a fővárosból érkező ferences diákok rendelkezésére (Fortepan)

Első félévben még a Kavics utcától járt a HÉV, januártól már a Batthyány tértől közlekedett. Az utazásnak is rendje volt nálunk: az elsős-másodikosoknak kötelező volt a „tanhévvel” menniük. Ez egy foglalt kocsi volt az egyik kora reggeli szerelvényen. Nekünk kellett figyelnünk arra, hogy ide mások ne szálljanak fel. Ezzel nemigen akadt gond, hiszen naponta járó, dolgozó emberek utaztak, akik ismerték ezt a szokást. Ferences kísérőtanáraink a Margit hídnál szálltak föl. Addig még fickándozhattunk,

az Árpád hídig még szabad volt beszélgetni, de onnan Pomázig már néma csönd és tanulás. Még a csak úgy magunk elé bámulás sem fért bele,

ahhoz is legalább kézben kellett tartani egy tankönyvet. De volt is mindig gyorsa mit pótolni reggel, az bele volt kalkulálva az otthoni felkészülésbe.

Ó, hogy belém ivódott az az útvonal! Elég volt csak felpillantani a könyvből, és tudtam, hol járunk. Filatorigátnak a nevét szerettem leginkább és a nagy gyárépületeket. A Benedek Elek utcánál a kis templomot és a „Mária-követ”.

Aquincumnál oda lehetett képzelni a tógás rómaiakat az állomásra, amint várják a vonatot.

A Rómaifürdő állomás mindig elvarázsolt, ott is jó lett volna egyszer leszállni! Békásmegyeren még híre-hamva sem volt a lakótelepeknek, elhanyagolt pusztaság jelezte Budapest határát. A három budakalászi állomásból a felsőt szerettem szép virágaival, meghitt, falusias hangulatával, még rendes kút is állt ott. Aztán következett Pomáz, ahol már újra beszélgethettünk…

Végül befutottunk Szentendrére. Leszálltunk, szépen, kettes sorba rendeződve, tanáraink kíséretében keresztülvágtunk az egész városon. Órát lehetett hozzánk igazítani. Amikor sok-sok év múlva a tévében vetítették az Abigél című filmet, a kollégáim szörnyülködtek, milyen borzalmas lehetett sorban vonulni, együtt köszönni, és egyáltalán egy ilyen iskolában élni! Nem tudták elképzelni, mennyire élhető világ volt az.

... keresztülvágtunk az egész városon (Fotók: Krómer István)

 

Szentendre akkoriban csöndes, még egyáltalán nem annyira felkapott, látogatott kisváros volt. Első osztályban többen is tanulószobások voltunk, így ebéd után egy óra szabadidőnk maradt a tanulásig, amit általában városbeli sétálással töltöttünk el. Szerettünk a szerb nagytemplom kertjében időzni, olyan regényes volt. Gyakran lementünk a Dunához is, csak nézni a vizet. Jártunk a sikátorokban, a lépcsőkön, szívtuk magunkba a várost.

A következő tanévben egyik osztálytársammal az iskolakápolna sekrestyései lettünk. Mindig gondoskodnunk kellett a gyertyákról. Szentendrén akkoriban gyertyaöntő is működött, szerettünk a műhelyébe menni;

olyan volt, mint egy régi képeskönyv illusztrációja. A gyertyaöntők általában mézeskalácsosok is voltak, ahogyan ő is, így sosem jöhettünk el tőle üres kézzel.

Hazafelé már szabadon, önállóan mehettünk. Az állomásra tartva útba esett a Bükkös-patak partján egy büfé-bódé, ahol nagyon finom palacsintát lehetett kapni. Egy gimnazista délutánra már mindig éhes – jó helyet választott magának az a büfé. Szemben vele egy tejcsarnok állt, néha arra is ráfanyalodtunk. A tisztasága, rendezettsége, ropogós ruhás, fehér fejkendős eladója maradt meg bennem.

Szentendre mégis az enyém. Ismerős, kedves, otthonos

 

A mai város már csak amiatt áll közel hozzám, mert mindenről tudom, hogy milyen volt egykor. Hiányzik az öreg fűzfa a kis téren, a kerítés mögött acsarkodó nagy fehér kutya, amelyiktől úgy féltem, a sarki bolt, a megszokott színek, a mentőállomás, amely előtt naponta eljöttünk – a mi világunk… Szentendre mégis az enyém. Ismerős, kedves, otthonos.

Idén májusban egyik hazalátogató osztálytársunk javasolta, menjünk ki együtt Szentendrére. És ha már ott vagyunk, természetesen nézzük meg az iskolát is. Négyesben nekivágtunk az útnak.

Én kicsit tartottam ettől az akciótól, tanítási időben csak úgy beállítani az iskolába,

mit gondolnak ők, mindent lehet? A mai világban, amikor a biztonság, a rend, az idegenek… Erre csak annyi volt a válaszuk: de hát ferencesek…!

A portás szó nélkül beengedett, amikor mondtuk, hogy mit szeretnénk, és szabadkozott, hogy meglehetős nyüzsgés van, mert éppen offline hetet tartanak, ilyenkor mindenféle programok vannak a szünetekben. Aztán csak álltunk az aulában (már az is van), és néztük a megváltozott, de mégis ugyanazt, amikor egy fiatal tanárnő kedvesen megszólított bennünket:

– Régi diákok? Jöjjenek, megmutatom, milyenek vagyunk most!

(Nem azt kérdezte, kik vagyunk, mit keresünk itt, miért jöttünk; érezte, tudta ő ezt jól, idetartozott. Mi meg már ennyire öregek lennénk, hogy a régi diákság így süt rólunk?) Bevitt a teljesen megújult tanári részbe is, az igazgatói iroda ajtaja éppen nyitva volt, és a fiatal ferences igazgató felállt az asztalától, odajött, csak éppen köszönteni bennünket. Jó volt otthon lenni!

 

Nyitókép: Szentendrei ballagás