Nálunk is alig van templom, ahol ne állítanánk betlehemet, s általában Assisi Szent Ferencre hivatkozva tesszük. Őt tekintjük az elsőnek, aki betlehem állításával ünnepelte Jézus születését a Rietihez közeli Greccio városkájának sziklába vájt ferences remeteségében nyolcszáz esztendeje.

Vajon ő is azt akarta-e tenni, amit mi teszünk ma, amikor betlehemet állítunk? Értjük-e, amit Ferenc akkor tett? A nyolcszázadik évforduló kapcsán több könyv is megjelent Szent Ferenc grecciói karácsonyáról. Tavaly például Enzo Fortunato ferences atya adott ki egy elemző kötetet, melynek címe – Una gioia mai provata/Soha nem tapasztalt öröm – az egykori karácsonyi ünnep résztvevőinek élményét idézi. Mi volt ez a soha nem tapasztalt, újszerű öröm?

Sziklába vájt remeteség (Róna Judit Ágnes felvételei)

 

Kezdjük kicsit messzebbről! Azt szinte pontosan tudjuk, hogy mi történt Szent Ferenccel 1223 utolsó két hónapjában. Valószínűleg már az ősz folyamán

Rómába ment, hogy az immár az őáltala és a rendi káptalan által is véglegesnek tekintett Regula szövegét írásban is jóváhagyassa a pápával.

A szóbeli megerősítés már 1209-ben megtörtént, de azóta sok minden megváltozott. Hogy mást ne említsünk, a közösség létszáma tizenkettőről háromezerre nőtt. A jóváhagyás azonban nem ment olyan simán, mint gondolta, mert ahogy a források beszámolnak róla, III. Honoriusz egy-két helyen belejavított a Regulába – ha már az ő pecsétjével jelenik meg…

Végül 1223. november 29-én a Solet annuere (Helyeselni szokta) kezdetű bullájába foglalva hagyta jóvá Szent Ferenc Reguláját. Ennek is nyolcszáz éve. Valószínűleg nem sokkal ezután indult útnak Ferenc Rómából, a várostól nyolcvan kilométernyire fekvő Greccio felé, hogy 1224 júniusáig ott is maradjon. Ám előzőleg „Boldogságos Ferenc, mint már azelőtt is többször megtette, karácsony előtt vagy tizenöt nappal magához hívatta János urat (Giovanni Velitát, a városka földesurát), és így szólt hozzá: »Ha azt akarod, hogy az Úr közelgő ünnepét Greccióban üljük meg, úgy siess, és szorgalmasan tégy meg mindent, amit mondok neked! Meg akarom ugyanis eleveníteni a betlehemi kisded emlékezetét, és

tulajdon testi szemeimmel akarom szemlélni gyermeki korlátoltságának kényelmetlenségeit,

látni akarom, hogyan helyeztetett a jászolba és hogyan feküdt az ökör és a szamár előtt a szénán.« A derék és hűséges ember a parancs hallatára gyorsan elsietett, és a kitűzött helyen előkészített mindent, amit a Szent kívánt tőle.” (1Cel XXX)

Nyolcszáz éve nem voltak szobrok, melyekkel ma emlékezünk

 

Az ünnepi virrasztás menetéről a fennmaradt leírások részletesen beszámolnak, melyek közül kiemelkednek Celanói Tamás testvér Szent Ferenc életrajzai és Szent Bonaventura Legenda Majorja. Celanói leírásaiból úgy tűnik, hogy a szerző maga is résztvevője volt az eseményeknek, Bonaventura érdekessége pedig az, hogy ő más nézőpontból beszél a grecciói ünneplésről.

Celanói elbeszéléséből az ünneplés következő mozzanatai rajzolódnak ki: Szent Ferenc világosan megfogalmazta szándékát Giovanni Velitának, aki mindent elő is készített a Szent meghagyása szerint. Karácsony vigíliájára a városkától másfél kilométerre fekvő barlanghoz igyekeztek a máshonnan is odahívott ferences testvérek és fáklyákkal, lámpásokkal a környék lakói, s a Szent is ideérkezett. A jászol felett elénekelték a zsolozsmát, utána misét mondtak.

„A jászol fölött kezdetét vette az ünnepi mise, és a miséző pap szíve újszerű vigasztalással telt el

(nova fruitur consolatione sacerdos).” A mise evangéliumát – diakónus lévén – Ferenc énekelte, majd emlékezetesen prédikált.

A legendaíró ezek után megemlékezik Isten rendkívüli ajándékairól is, melyek az ünneplés következményei voltak. Elsőként egy erényes férfiú (feltehetőleg Giovanni Velita) látomásáról, másodszorra a jászolban használt széna gyógyító hatásáról, végül pedig arról, hogy az ünneplés helyén az első Szent Ferenc tiszteletére szentelt templomocskát emelték még a szentté avatás évében, 1228-ban.

Ekkoriban már szokás volt Európa más vidékein s Észak-Itáliában is Jézus születésének dramatikus megjelenítése és más misztériumjátékok karácsonyi előadása, mint például a Ludus Danielis (Dániel-játék), amit azonban Ferenc tett, az egészen más volt. Sokkal egyszerűbb és sokkal egyértelműbb, s talán ezért különösen megrendítő.

Újszerű vigasztalás töltötte el a szívüket

 

„Meg akarom ugyanis eleveníteni a betlehemi kisded emlékezetét, és tulajdon testi szemeimmel akarom szemlélni gyermeki korlátoltságának kényelmetlenségeit, látni akarom, hogyan helyeztetett a jászolba, és hogyan feküdt az ökör és a szamár előtt a szénán.” E szavak egyértelműen jelzik, hogy Ferenc nem valamiféle lelkipásztori feladatot látott itt el, hanem tulajdon szemével akarta látni – és az sem mindegy, hogy mit – Jézus gyermeki korlátoltságának kényelmetlenségeit.

Egyrészt tehát saját benső látását – amit értelmével már tudott – akarta dramatikus formában megvalósítani, azt tudniillik, hogy Jézus kezdettől fogva nélkülözött, szükséget szenvedett, hogy szegény volt. Ezt akarta érzékelni és látni, nem pedig valamiféle kedves szobrot. Másrészt éppen ennek kapcsán kell kiemelnünk, hogy a leírásokban egyáltalán nincs szó sem a kis Jézus szobráról vagy ábrázolásáról, amit a jászolba helyeztek volna, s Szűz Mária vagy Szent József szobráról sem. Mert nem ezt akarta látni.

Nem makettet akart látni, hanem élő valóságot. Ezért volt Jézus születésének minden szereplője élő, valóságos. Vagy legalábbis az állatok.

De hogyan lehetett élő, eleven és valóságos Jézus?

Úgy, ahogyan a leírás egyik teljesen természetesnek vehető, és így szinte megbújó mondata mondja: a jászol felett misét mutattak be. „A jászol fölött kezdetét vette az ünnepi mise, és a miséző pap szíve újszerű vigasztalással telt el.” Jézus a mise által, az Eucharisztiában lett élővé, elevenné a grecciói betlehemben. Egyértelmű, hogy

Ferenc az eucharisztikus jegyeket akarta látni, és a mise alatt a kenyérben és borban az élő és igaz Istent. Pontosan ez – az üres jászol és a fölötte bemutatott misében jelen lévő Krisztus szemlélése,

és annak átélése, hogy aki ott és akkor megszületett, ő van jelen itt és most, töltötte el újszerű vigasztalással a pap lelkét. „Az ünneplés ferences jellege sokkal inkább a szakramentális tartalom dramatikus megjelenítésében állt: Jézus az élő szentség. Élő és valóságos és jelen lévő. Ő van jelen a kenyér és bor színe alatt a jászol-oltáron.”

Harangtorony Greccióban

 

Nem véletlenül zárja az ünneplés történetét Celanói Tamás az egykori betlehem fölé emelt templom említésével. Leírása nemcsak azért fontos, mert ünneplésével Ferenc „hagyományt teremtett”, hanem mert az új templom funkciójának értelmezésekor pontosan Szent Ferenc grecciói ünneplésének eredeti szándékát tárja elénk. „Később a jászol helyét az Úrnak szentelték, s föléje boldogságos Ferenc atyánk tiszteletére oltárt és templomot emeltek, hogy

ahol valamikor az állatok a szénát ették, ott azontúl testük és lelkük egészségére az emberek vegyék az ártatlan és érintetlen Báránynak, a mi Urunk Jézus Krisztusnak testét,

aki kimondhatatlanul nagy szeretetében önmagát adta érettünk, s aki az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben örökkön-örökké él, és dicsőségesen uralkodik minden századokon át. Ámen. Alleluja, Alleluja.” (1Cel XXX)

Ám nemcsak a pap szívét töltötte el újszerű vigasztalás, az újszerű ünneplésnek másfajta gyümölcsei is lettek. Közülük Giovanni Velita látomása bizonyult napjainkig hitelesnek: „…egy erényes férfiú elé csodálatos látomás tárult – írja Celanói Tamás. – A jászolban ugyanis egy élettelen gyermeket látott feküdni; amikor azonban Isten szentje odalépett hozzá, úgy tűnt, mintha a gyermeket mintegy álomból új életre támasztotta volna. És nem is volt egészen alaptalan ez a látomás. Mert lám, a kisded Jézus sokak szívében egészen feledésbe merült; most ellenben Isten kegyelméből szolgájának, Szent Ferencnek segítségével megint életre támadt, és kitörölhetetlenül mélyen belevésődött az emberek emlékezetébe.”

 

Nyitókép: Betlehemi jelenet – grecciói falkép (fotó: Róna Judit Ágnes)