Jézus a tanítványait békességet hirdetni küldi: Ha valahová betértek, mondjátok: Békesség ennek a háznak! Az utolsó vacsorán mintegy örökségül békességet hagy a tanítványokra. Az ő békéjét. Nem úgy, ahogyan a világ adja…
Az apostol is arra buzdít, hogy ha rajtunk áll, éljünk minden emberrel békességben (Róm 12,18).
Jézus tudatában van annak, hogy tanítványait nem látják majd mindenütt szívesen. A gyermek Jézusról az agg Simeon mondja, amikor bemutatják a templomban: „Jel lesz, amelynek ellene mondanak” (Lk 2,34).
Jézus ügye – a kereszténység valósága – sokak számára elfogadhatatlan. Jézus az élet megváltoztatását kívánja. Radikális változást. Nem együtt úszni az árral: erre figyelmeztet a bemerítés, a keresztség is. Jézus legelső megszólalásaiban ott van a felszólítás: Térjetek meg!
Jézus tudatában van annak, hogy ő sokak számára az ellentmondás jele. Azok,
akik őt követik, ugyanúgy az ellentmondás jelévé válnak.
Ezért beszél arról, hogy szakadást hoz a földre. Szembefordulnak egymással az emberek – éppen őmiatta. Vannak, akik elfogadják, és vannak, akik visszautasítják (Lk 12,49–53).
Tanítványainak mondja: Ti vagytok a föld sója! (Mt 5,13) A só ízt ad az ételnek. A kereszténységnek ízt kell adnia a világnak. A világ, a bűnös világ beteg. Uralkodik az önzés, a hatalomvágy, a birtoklás vágya. Akik másként akarnak élni, akik számára nem ennek a világnak a kincsei a legfontosabbak, azok a társadalom számára nyugtalanítók. Ha a só a sebre kerül, fáj, éget, kellemetlen, nehezen elviselhető. Ha a keresztények valóban jelen vannak azzal az életstílussal a világban, amelytől idegen az önzés, amelyben mindenki valóban testvér, és nem csak névleg alkotnak egy közösséget, akkor a keresztények jelenléte nyugtalanító a világban.
Valahol olvastam a következő kijelentést:
Ha egy társadalomnak nincs baja a keresztényekkel, akkor baj van a keresztényekkel… A hiteles keresztények mintegy kontraszt-társadalmat alkotnak, amely nem simul bele ennek a világnak a rendjébe.
„Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át” – olvassuk a Rómaiakhoz írott levélben (Róm 12,1).
Napjainkban a kereszténység tanítása sokak számára életidegen. Elfogadhatatlannak tűnik. Túlhaladott rajta az idő. Elavult hagyomány, a szabadságra született embert fölöslegesen korlátozza. S ha előfordul, hogy politikusok keresztény értékekre hivatkoznak, akkor nem kevesen fölhördülnek, mert úgy gondolják, hogy be akar férkőzni az egyház a politikai hatalomba. Vagy ami még veszélyesebb: az egyházat szeretnék fölhasználni a hatalom hitelesítésére.
A hitelesen megélt kereszténység egyúttal mindig társadalomkritika is. Mert nem tud egyetérteni az egyenlőtlenséggel, a teremtett világ tönkretételével, nem tud egyetérteni az élet és az emberi méltóság relativizálásával.
Ne akarjon az egyház politikai hatalmat. Egyértelműen fogalmaz a II. vatikáni zsinat: „Az Egyház, mely feladatánál és illetékességénél fogva semmiképpen sem keveredik össze a politikai közösséggel, s nem is kötődik semmiféle politikai rendszerhez, egyszerre jele és oltalma az emberi személy transzcendenciájának.” (Gaudium et Spes – Az egyház a mai világban 76.)
Ne titkoljuk: kemény harc folyik ebben a világban, az úgynevezett modern társadalmakban. Az egyik oldalon a személy jogait abszolutizáló, a mások iránti kötelezettségeket semmibe vevő individualizmus áll, a másik oldalon az egymás kölcsönös elfogadását és tiszteletét képviselő, a szolidaritást elengedhetetlenül fontosnak tartók,
a hagyományokat, a történelmi gyökereket tisztelők és a közösségeket, a családot a társadalom alapsejtjének és megtartójának tekintők csoportja.
Jézus tanítványai nem abszolutizálhatják azt, ami relatív, és nem relativizálhatják azt, ami abszolút. A hiteles kereszténységben nem az ember áll mindenek fölött, hanem a Teremtő, az Isten. A hiteles kereszténység a teremtés rendjét képviseli, amelyben az emberre bízta az Isten a teremtés őrzését, gondozását. A teremtés rendjében Isten az embert férfinak és nőnek teremtette. A hiteles kereszténység tisztában van a személy méltóságával, ugyanakkor ismeri a bűnt, ami ellenkezik a természet rendjével.
A hiteles kereszténység nem azonos az egyházszervezettel. A hiteles kereszténység az igazságnak elkötelezett Jézus-követők közössége, amely vállalja, hogy az ellentmondás jelévé válik
egy Istent ismerni nem akaró, az egyéni érdekeket mindenek fölé helyező világban.
„Ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak” – mondta Jézus a tanítványoknak. (Jn 15,20) Jézus nem akarja tanítványait kivonni ebből a világból. Ebben a társadalomban, ebben a világban kell jelen lenni, hitelesen képviselve Jézus ügyét, Jézus üzenetét.
Emberi jogi szervezetek adatai szerint háromszázhatvan millió keresztény él olyan helyen a világon, ahol fenyegetésnek, hátrányos megkülönböztetésnek vagy üldöztetésnek van kitéve, míg öt évvel ezelőtt ez a szám kétszáznegyvenöt millió volt.
Miért van az, hogy ma a világon a legjobban üldözött vallás éppen a kereszténység?
Veszélyes a kereszténység a világ hatalmi érdekeire? Veszélyes vállalkozás az élet ügyét képviselni ebben a világban?
Jézus ügyének, az élet ügyének képviselete kihívás mindenki számára. Van, aki elfogadja. Van, aki szembefordul vele. Aki elfogadja, ajándékba kapja az ő békességét. Aki nem fogadja el, annak tovább kell keresnie az élet értelmét.
Gyurkovics Tibor írja Próba című versében:
Jézus próbakő.
Jézusra mindenkinek választ kell adnia.
Az üveges váróteremben állva
erre felel az utazó, a pap, a bandita.
Jézus próbakő.
Nagy, csillogó teher,
amit elvisz az ember,
vagy nem visz el.
(…)
Jézus olyan,
mint egy kereszt.
Két karja ki van tárva,
s átmetszi egy függőleges.
