A pásztorok visszatértek. A napkeleti bölcsek hazamentek. A gyermek felnőtt. Kicsoda ő?
Az evangélisták számára egyáltalán nem közömbös mindaz, ami történt. A pásztorok elbeszélték, amit láttak: hírt adtak, tanúságot tettek. A bölcsek ajándékokat vittek: jelképes ajándékokat. Mert király született. Az Isten jelent meg a kisgyermekben. Szenvedni fog emberségében. Erről beszél az arany, a tömjén, a mirha.
János apostol első levelét így kezdi: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen,
az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet,
amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk.” (1Jn1,1–2)
Fontos, hogy tudjunk ünnepelni. Az ünnepek évről évre visszatérnek, hogy figyelmeztessenek bennünket az életünket formáló nagy eseményekre. „Vigasságos, hangos nagy örömünk támadt!” – énekeltük karácsony napjaiban. Nem szabad hagynunk, hogy az ünnep csak úgy, nyomtalanul eltűnjön az életünkből. Az Istennel való találkozás nem szorítkozhat egy-egy ünnepi alkalomra. Egész életünkben, vándorutunkon állandóan vágyakozunk a teljesség után. Amikor újra és újra megtapasztaljuk, milyen esendők vagyunk, kell, hogy erőt tudjunk meríteni a karácsonyi üzenetből: Velünk az Isten!
Miből is áll az életünk? Számláljuk az órákat, napokat, heteket, hónapokat, éveket… Célokat tűzünk ki magunk elé. Szeretnénk berendezni az életünket. Tudást szerzünk, képességekre teszünk szert, vannak, akik szeretnék bejárni a világot, hogy lássák, hogyan élnek a föld másik részén az emberek. Szerezni, gyűjteni akarunk sok mindent: tudást, pénzt, befolyást, hatalmat, s közben azt tapasztaljuk, hogy soha nem elég, amit elértünk.
Valami megfoghatatlan vágy él bennünk, nem is tudjuk megfogalmazni, hogy pontosan mire is vágyakozunk. Béke, boldogság: sokszor üres szavaknak tűnnek. Vágyakozunk társra, barátságra, szeretnénk, ha elfogadnának, befogadnának bennünket. Mert nem jó az embernek egyedül lenni.
Otthonra vágyunk mindannyian. Az elveszett paradicsom képe ott él mindnyájunkban.
Olyan világra vágyunk, amelyben minden a helyén van. Amelyben minden az, aminek mondják. Amelyben nincsen hazugság. Amelyben békességben tud élni egymással minden ember. Olyan világ után sóvárgunk, amelyben van értelme az életnek.
Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regényének egyik szereplője minden beszélgetést azzal a kérdéssel zár rövidre, hogy „És akkor nem hal meg?” A leghétköznapibb ügyekről lehet szó, de a kérdés ugyanaz: És akkor nem hal meg?
Az ember fél a magánytól, fél az elhagyatottságtól, fél attól, hogy nincs szüksége rá senkinek.
Az evangélisták írásuknak mindjárt az elején beszámolnak arról az eseményről, amely elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy megértsük: ki is az, aki Betlehemben megszületett?
Ez a történet: Jézus bemerítkezése a Jordán vizében.
János, a keresztelő, akihez emberek sokasága megy ki a pusztába, hogy bemerítkezzenek a Jordánban, arra figyelmezteti az embereket, hogy meg kell változtatni az életüket. Sokan azt gondolják, hogy János az, akire várt az emberiség: János lenne a megváltó. De ő határozottan kijelenti: Nem én vagyok. De utánam jön, aki hatalmasabb nálam. Akinek saruszíját megoldani sem vagyok méltó. (Mk 1,7)
Most pedig megjelenik az emberek között az, akiről ezt mondta János. Kimegy Jézus a pusztába, mint a többi ember. János döbbenten néz rá, és mondja az embereknek: Ő az Isten Báránya! (Jn 1,29)
János és Jézus kortársai számára a báránynak többletjelentése van. Nem egyszerűen a mezőn vagy a domboldalon legelő juh.
A bárány: az áldozati bárány. Minden évben a pászkaünnepen megemlékeznek arról, hogy az Isten kiszabadította a népet a fogságból,
kihozta őseiket Egyiptomból. A báránynak a vére volt az a jel, amely a pusztítás angyalát eltérítette. Így olvassák az Írásban: „A vért használjátok annak a háznak a megjelölésére, amelyben laktok. Ha látom a vért, kihagylak benneteket. Titeket nem ér a megsemmisítő csapás, amellyel Egyiptomot megverem. Ez a nap legyen számotokra emléknap, és üljétek meg úgy, mint az Úr ünnepét. Nemzedékről nemzedékre tegyétek meg ünnepnapnak mindörökre.” (Kiv 12,13–14)
A bárány és a szabadulás Jézus kortársai számára egybekapcsolódik.
Amikor Jézus a Jordánnál bemerítkezik, egyértelműen közösséget vállal velünk, emberekkel. Neki nincs szüksége tisztulásra: ő maga az Élet, maga a Teljesség.
Nekünk van szükségünk arra, hogy ő vállalja az emberséget, vállaljon bennünket.
Az evangélisták erről a vállalásról adnak hírt. S arról, hogy őbenne az Isten lép velünk közösségre. Máté így ír: Az égből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” (3,17) Márknál lényegében ugyanezt olvassuk: Amikor feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek galamb alakjában leszáll rá. Szózat is hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.” (1,10–11) Lukács tanúsága szinte szó szerint ugyanez: A Szentlélek galamb alakjában leszállt rá. Szózat is hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.” (3,22) János evangélistánál pedig: Amikor látta, hogy Jézus feléje tart, így szólt: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit.” Majd így folytatja: Láttam és tanúskodom róla, hogy ő az Isten Fia. (1,29;34)
Arról van szó tehát, hogy Jézusban elérkezett hozzánk a szabadító. Elérkezett hozzánk az Élet teljessége. Velünk az Isten. Rajtunk áll, elfogadjuk-e, befogadjuk-e őt?
Amikor János és Péter a népnek Jézusról beszélnek a halálból való föltámadása után, a főpapok kérdőre vonják őket. Péter azonban egyértelműen hirdeti: „Nincs üdvösség senki másban.” (ApCsel 4,12)
Amikor arra emlékezünk, hogy Jézus bemerítkezett Jánosnál a Jordán vízébe, teljessé válik karácsonyi ünneplésünk.
Mert karácsony örömhírének lényege, amiről tanúskodtak a pásztorok, amiről hírt vittek a napkeleti bölcsek, s amiről egybehangzóan szólnak az evangélisták, hogy „Velünk az Isten!” (Mt 1,23)
