Két éve Afrikában, idén Dél-Amerikában követte egykori magyar jezsuiták tevékenységét, beszélgetésünk másnapján pedig Japánba indul. Ön keresi-e ezeket az alkalmakat, vagy azok találják meg?

Utóbbi. Az afrikai, majd dél-amerikai út filmforgatás miatt jött létre. Cséke Zsolt rendező évtizedek óta járja kamerájával a világot, eddig több mint harminc filmet készített. Megkeresésére lettem jezsuita szakértő, társproducer, egyes jelenetekben szereplő is ezekben a filmekben. 2022-ben Mozambikban Czimmermann István és Menyhárth László nyomába eredtünk.

A televízióban 2024 elején mutatták be az út nyomán készült dramatizált dokumentumfilmet. Idén öt, a Magyar Királyság területéről származó jezsuita életét követtük Bolíviában és Peruban. Japánba most egy zarándokcsoportot kísérek, XVI. századi keresztény mártírok útját járjuk.

Sem Czimmermann, sem Menyhárth nem érte meg az ötvenedik születésnapját: a mostoha afrikai klíma az 1890-es években mindkettejüket elragadta. Nyolc-nyolc esztendő alatt mit tudtak elérni?

Czimmermann 1886-ban utazott Afrikába, a Zambézi folyó partján fekvő Boromába. Hamarosan a missziós állomás vezetője lett. Kezdetben

rabszolgagyermekeket vásároltak, szabadítottak fel és tanítottak írásra, olvasásra, szakmákra. Megteremtette a nyungve nyelv írásbeliségét,

ezért a „Kérdező Ember”, a „Betűk Atyja” neveket kapta. 1889-ben európai körútra indult, misszionáriusokat toborzott, pénzt gyűjtött. Tizenegy pappal és nyolc nővérrel tért vissza Boromába 1890-ben, köztük Menyhárth Lászlóval, valamint a misszió munkáját segítő sok hasznos eszközzel.

Menyhárth botanikus tudós volt, mintegy harminc növényt neveztek el róla. A missziós állomást a folyó árteréből egészségesebb helyre költöztette, fejlesztette a vízgazdálkodást, meteorológiai állomást alapított, széles körű, rendszeres megfigyeléseivel úttörő volt Afrikában. Nagyobb ültetvényekkel, új haszonnövények elterjesztésével

felvirágoztatta a mezőgazdaságot, megszüntetve a régió pusztító éhínségét, segítette a több száz főre duzzadt iskola ellátását.

A gyarmatosító portugálok életvitele aláásta az európai ember és a kereszténység becsületét, ezért távolságot tartottak tőlük. A film címe A szabadság vára. A nevet a helyiek adták a misszióknak, mert megszabadították őket a rabszolgaságtól, a tudatlanságtól, az éhínségtől, a betegségektől.

Ma mennyire őrzik a két magyar jezsuita emlékét Mozambikban?

Tete püspöke, Diamantino örömmel mutatott az egyházmegye archívumából számos korabeli kéziratot, köztük Czimmermann és Menyhárth leveleit, feljegyzéseit. Tőle hallottuk, hogy Miruruban látta a két jezsuita sírját. A zambiai, zimbabwei és mozambiki hármas határ közelében a Menyhárth által alapított mirurui misszió romjai között mi is megleltük őket. A püspök 2019-ben kezdte szolgálatát a Magyarországnál nagyobb egyházmegyéjében. Kezdettől fáradhatatlanul úton van, és igazi életet lehelt Boromába.

A mozambiki Boromában már élet költözött a romok közé (a képek Sajgó Szabolcs archívumából)

 

A forgatás előkészítése során még csak romokat találtunk. Fél év múlva, a filmezés idején már élet volt a romok között, használták a templomot, egy iskola is elindult. Ez utóbbinak a forgatás idejére harminckétféle tankönyvből öt-öt példányt sikerült vásárolnom, mivel egyetlen családnak sem volt pénze tankönyvet, tanszert venni a gyerekeinek. Ezzel létrejött a Czimmermann Istvánról elnevezett könyvtár. Azóta a területen szenvedélybetegeket segítő központ is beindult.

Az egykor rabszolgákat felszabadító jezsuiták öröksége az általuk emelt falak között él tovább. A virágzó mozambiki jezsuita misszióknak

1910-ben újra véget vetett a Portugáliában történt hatalomváltás: a kegyetlen ateista, egyházellenes, balos fordulatot követően a kormány azonnal betiltotta a jezsuita missziókat,

üldözte a jezsuitákat, elkobozta minden értéküket, amit pedig nem tudtak használni, azt rombolták vagy pusztulni hagyták.

Dél-Amerikában már az 1700-as években megjelentek a magyar jezsuiták. Sokan úgy gondolják, Jézus Társasága tagjai mindenhova a gyarmatosítók „segédcsapataként” érkeztek, pedig ha máshonnan nem, az 1986-os A misszió című filmből tudható, hogy épp ellenkezőleg.

Igen, a spanyol és portugál

rabszolga-kereskedőknek kiszolgáltatott indiánok a jezsuita missziókban menedékre leltek.

Fölkerestünk sok egykori úgynevezett redukciót, ahol akár hatezren éltek és dolgoztak emberséges körülmények között az észszerűen megszervezett településeken. A rabszolga-kereskedők, a mohó gyarmatosítók és az őserdő le nem telepedett indiánjai ellen is meg kellett szervezni a fegyveres védelmet. Ezt a spanyolok és a portugálok közti balvégzetű megegyezés után a jezsuiták ellen fordították. Az indiánok pedig kikerülve a rend védernyője alól, ismét a rabszolga-kereskedők martalékává váltak.

Éder Xavér Ferenc az Andokban működött

 

Sikerült-e az egykori Magyar Királyság területéről származó jezsuiták közül találni akár egyet is, akiről a mostani út során többet lehetett megtudni?

Éder Xavér Ferenc a mai Bolívia területén működött tizenöt évig. 1767-ben a spanyol király a jezsuitákat könyörtelenül, kegyetlenül űzte el. Az út megpróbáltatásai során többen meghaltak vagy börtönben végezték. Édernek sikerült hazajutnia, Besztercebányán lett plébános. 1772-ben bekövetkezett haláláig dolgozott értékes jegyzetein. Munkáját mások fejezték be, műve 1791-ben jelent meg Budán latinul, spanyolul azonban csak 1985-ben.

Bolívia vonatkozó területének néprajzi és sok egyéb fontos ismereteit abból az időből igazán csak Éder révén ismerjük.

Magyarul a mű megjelenése várat magára, de a készülő film mellett ezt is szeretnénk előmozdítani. A meglévő dokumentumok átnézésén, újabbak felkutatásán kívül a helyi szájhagyomány is segített beazonosítani azokat a redukciókat, amelyek Éder Xavér Ferenc életében fontosak voltak. Ez néha meglehetősen kalandos körülmények között sikerült, így jártunk például San Pedro, San Martin és San Miguel romjainál.

Készül netán film Kínáról is? A magyar jezsuiták legszervezettebb missziója oda vezetett, s 1926–1950 között többtucatnyian tevékenykedtek a földrésznyi országban.

Jó lenne a kínai misszióról is dokumentumfilmet készíteni, az onnan elűzöttek nagyszerű munkájáról is például Tajvanon, a Fülöp-szigeteken vagy Vietnámban. Aztán ott van Japán is… De ezek nem szerepelnek a terveinkben.

Miben látja az egykori misszionárius jezsuiták munkájának máig érvényes tanulságát?

Az élet sehol a világon nem könnyű. Jézus örömhíre valódi örömhír mindenkinek. Erőt ad, értelmet a mindennapi élethez. Eleink azért mentek misszióba, hogy elvigyék ezt az örömhírt azoknak, akik nem ismerik. A magyar jezsuiták is ezért utaztak Afrikába, Amerikába, Ázsiába.

Ugyanakkor az Istennel való helyes kapcsolat forradalmasítja az ember képességeit és kapcsolatát önmagával, másokkal, a teremtett világgal. Ezért lettek

a missziók mindenütt az emberi fejlődés társadalmi, kulturális, gazdasági motorjai.

Ahol nem ez történik, ott az emberek nem a valódi Istennel vannak közösségben. Érvényes ez a mai világban is. Az Isten nélküli „fejlődés” előbb-utóbb tönkreteszi az embert, a társadalmat, a világot.

San Ignacio de Moxos, Bolívia – XVIII. századi jelenet a korabeli templom előtt

 

Úgy tudni, a nyolcvanas években Ön is kacérkodott a misszionáriusi léttel. Tegyük fel, hogy egy távoli országba küldik, ahol még nem hallottak a kereszténységről. Melyek volnának az első lépések, amelyekkel megnyerni próbálná a lelkeket, szíveket, elméket?

1977-ben paptársammal, Blanckenstein Miklóssal arra készültünk, hogy a perui Andokba, a kecsua indiánok közé megyünk misszióba. Az ancashi püspöktől meghívólevelet is kaptunk. Érveimre, hogy II. János Pál milyen fontosnak tartja a missziót,

Lékai László érsek bölcsen azt mondta: menjenek a lengyelek, ott sok a pap.

Harmincévesen azután az országot elhagyva arra gondoltam, orvosként Bhutánba megyek vagy valahová a harmadik világba. Jezsuita elöljáróim úgy gondolták, jobb, ha maradok a kaptafánál. Jól gondolták. A misszió mindig foglalkoztatott, most is így van. De sosem gondoltam, hogy a világ végére kell menni ahhoz, hogy missziós körülményeket találjunk.

Papi jelmondatom ötven éve a Jó Pásztor szavai: „Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók.” Ezzel azt az üzenetet szántam tudtul adni: a szocialista Magyarországon nemcsak azokhoz szól a hivatásom, akik már ismerik Jézust, és bejönnek a templomba.

Mindig mozdultam a perifériák felé vagy éppen azokon túlra, missziós céllal, bárhol voltam,

már akkor is, mielőtt jezsuita lettem. Jezsuitaként erre a pápák buzdításai is köteleznek. 2008-ban, 35. Általános Rendgyűlésünk résztvevőihez intézve szavait, XVI. Benedek is ezt tette.

Azóta is mélyen bennem élnek személyesen kapott gondolatai: „Történelme során a Társaság a hithirdetés és a világ kultúrái közötti találkozás rendkívüli élményeit élte át – elég a Kínában működött Matteo Riccire, az Indiában működött Roberto de Nobilire vagy Latin-Amerikában a »redukciókra« gondolni. Joggal vagytok büszkék ezekre. Ma kötelességemnek érzem, hogy arra buzdítsalak benneteket, hogy újra ugyanannyi bátorsággal és okossággal, de egyben az Úrnak és Egyházának szolgálni kívánó ugyanolyan mély hittel és lelkesedéssel lépjetek elődeitek nyomába.”

Milyen konkrét lépéssel igyekezne elnyerni a helyiek bizalmát?

A valódi missziós szándékot igazán a teljes életközösség vállalása hitelesíti. Tíz-egynéhány éve Nepálban összebarátkoztam egy idős amerikai jezsuitával. Már ötven éve ott volt. Eljött életében a pillanat, mondta, amikor úgy érezte, le kell mondania amerikai állampolgárságáról, különben idegen marad. Lemondott. Sója Miklós görögkatolikus atyával pedig majd ötven éve találkoztam, már papként. Ő 1941-től volt parókus Hodászon. Ismert, több évtizedes cigánymissziójáról kérdezgettem. Elmondta, igazán akkor fogadták el a cigányok, amikor kiállt értük, teljes sorsközösséget vállalva velük.

Isten útja köztünk Jézusban az örök példa – Nepálban, Magyarországon, mindenütt. Önátadás, „önkiüresítés” nélkül is lehet jót tenni, ügyesen prédikálni, adakozni, karitatív programokat megvalósítani, de

a teljes sorsközösség vállalása a hiteles, hatékony út.

És még valami. A homogén katolikus társadalmak, települések egyre ritkábbak, ha még egyáltalán léteznek. Ez azt jelenti, hogy Isten szétszórja övéit, legyenek kovász a kelesztésre váró emberi „tésztában”. Ez minden megkeresztelt hivatása, nemcsak a papoké, szerzeteseké.