VI. Pál (1963–1978) nagy kuriális tapasztalatával különösen vigyázott arra, nehogy valaki a „fejére nőjön”, s bele akarjon szólni a pápai ügyekbe. Pedig róla mondta egyszer XXIII. János, hogy „a mi kis Hamletünk”. Nehéz korszakon ment át akkor az egyház – és a világ. A zsinat pápája gyötrődve hordozta főpásztori felelősségét. Barátja, Henri Fesquet halála után mondta el, milyen nagy fájdalmat jelentettek számára a papi felmentések. De a felelősséget vállalnia kellett, s közben emberségesnek maradnia.
Szent II. János Pál (1978–2005) hosszú és – az egyházon kívül – népszerű pápasága a lengyelek sokaságának vatikáni megjelenését és a zsinati megújulás bizonyos megtorpanását jelentette. Ennek egyik jele volt a szentté avatások megsokasodása. A lengyel pápa élete végéig ragaszkodott titkárához, aki Krakkóban érsekként az utóda lett, így nem is akarhatta tovább építeni Wojtyła pápaságát.
XVI. Benedek (2005–2013) titkára,
Georg Gänswein érsek azonban a jelek szerint nehezen tudja elfogadni, hogy már nem Ratzinger a pápa, s hogy ő elveszítette kuriális befolyását.
Úgy látszik, egyedül Ratzinger irányvonalát tartja üdvözítőnek. Ráadásul „botránykönyvet” adott ki, jóllehet évekkel ezelőtt a pápa íróasztaláról újságíróknak iratokat kicsempésző lakájért épp ő volt felelős. Professzori alkatú főnöke mellett tág tér nyílott ambícióinak. „Elfelejtette”, hogy ő a titkár, s nem a pápa.
A XIX. század óta megerősödött központi vezetés az egyházi egység ügyét máig nem tisztázta igazán. Pedig az ökumenizmus sem fejlődhet, ha nem világos, hogy melyek az egyházi egység feltételei. E téren is meg kell küzdeni, egyre nyitottabbá kell tenni az egyházi vezetést.
Istennek hála, nem titkárok vezetik az egyházat, hanem a Szentlélek. A szinodális egyház, a papi visszaélések ellen küzdő és a szegény egyház, a korrupció ellen küzdő egyház, a viharos tengeren Krisztussal együtt küzdő egyház vezetőjét ma úgy nevezik: Ferenc, Róma püspöke.
Nyitókép: XXIII. János pápa és Giovanni Battista Montini bíboros, a későbbi VI. Pál
