Az Új Ember hetilap újságírójaként még a szocialista időkben, 1988-ban a CCFD francia katolikus segélyszervezet révén lehetőséget kaptam ellátogatni Vietnámba és a Fülöp-szigetekre. Az izgalmas vietnámi hét után a franciák által megváltott repülőjeggyel elindultam Bangkokon át Manilába. Szocialista útlevelemben benne volt a filippínó vízum, de a thaiföldi repülőtéren kiderült, hogy tranzitvízumra is szükségem van, hogy másnap felszállhassak a manilai gépre. Nem volt.
Az akkori úti okmányban a magyar mellett oroszul és franciául szerepelt hazám neve. A repülőtéri útlevélvizsgáló kereste
a vízummentes országok között az Hongrie nevet, de nem találta. Egyszer csak felcsillant a szeme: Honduras?
– kérdezte. Mire nekem rá kellett volna vágnom, hogy igen, de nem tettem. Így visszatereltek arra a Párizsba menő gépre, amellyel Ho Si Minh-városból odáig érkeztem. Így a Fülöp-szigeteki riportútról le kellett mondanom.
Tegucigalpa, Fájdalmas Szűzanya templom (forrás: Luis Alfredo Romero, CC BY-SA 4.0, Wikimedia Commons)
Azután néhány év múlva eljutottam a Fülöp-szigetekre, és tavaly nyáron az akkor nem vállalt országba, Hondurasba is. Miért éppen oda, ahol a bűnözés, a kábítószer-kereskedelem, az Észak-Amerikába igyekvő migránsok és a korrupció miatt
az életszínvonal és a közbiztonság bizony jócskán hagy kívánnivalót
maga után? Ha az ember Latin-Amerikába tervez utazást, elsősorban Mexikóra, Brazíliára, Perura vagy Argentínára gondol, nem pedig e nyomorúságos, élhetetlennek gondolt közép-amerikai országra, amelynek a fővárosáról, Tegucigalpáról korábban sohasem hallottam, és a nevét is csak sokadszorra tudtam megjegyezni.
Mert a múlt évezred utolsó évtizedének elején, mikor Rómában éltem és a vatikáni követségünk diplomatája voltam, megismerkedtem egy fiatal váci egyházmegyés pappal, aki akkoriban a Pantheon melletti Minerva téren álló pápai diplomáciai akadémiának volt a növendéke. Többször beszélgettünk az ott folyó képzésről, tapasztalatairól, és gyönyörködtem a tér kedves szoborkompozíciójában, mely bájos kiselefántot ábrázol, amint apró obeliszket cipel a hátán.
Végigbeszélgettük az ott töltött napokat (fotók: Szuchy Gabriella)
Pintér Gábor életútját azóta is igyekeztem nyomon követni. Időről időre megszólaltattam rádiós műsoraimban, kíváncsi voltam különböző állomáshelyein szerzett élményeire, benyomásaira. Lassan harminc éve szolgál szentszéki diplomataként, éveket töltött különböző földrészek országaiban. A tavaly már több mint négy éve hondurasi nuncius éppen hatvanéves volt, gondoltam, ez kiváló alkalom összegezni addigi életútját, világlátását. Felvetettem, hogy számára alkalmas időben örömmel meglátogatnám, hogy a Szent István Társulat kiadásában tervezett interjúkötetéhez anyagot gyűjtsek. Első szóra igent mondott, így érkeztem meg 2024 augusztusában panamai átszállással a már említett, nehezen megjegyezhető tegucigalpai repülőtérre, ottani idő szerint hajnali kettő körül. A nuncius kijött elém, és rögtön magyarázni kezdte, miért két kocsival indulunk a nunciatúrára: a mögöttünk jövő járműben
fegyveres testőrök ültek, mert ez az ország nem biztonságos. Itt van a világon az ezer főre eső legtöbb gyilkosság.
A következő napokban a nunciatúra négy méter magas kerítése is mindig erre emlékeztetett. Tulajdonképpen végig „házi őrizetben” voltam, egyedül nem mehettem sehova, csak a nunciussal, jó előre megszervezett programokra. De nem éreztem terhesnek a bezártságot, mert végigbeszélgettük az ott töltött napokat, s néhány helyre a városon belül és egy csodaszép ősi kisvárosba vendéglátómmal együtt eljuthattam. Néhány napra pedig a Hondurashoz tartozó Karib-tengeri turistaparadicsomba, Roatán szigetére is ellátogattunk, ahol tovább faggattam pályájáról.
Roatan, turistaparadicsom a Karib-tengeren (forrás: davidpinter, CC BY 3.0, Wikimedia Commons)
Nem beszéltük meg előre, mi lesz a menetrend. Úgy gondoltam, az a legjobb, ha először Hondurasról és általában a hasonló történelmű és helyzetű közép-amerikai térségről kérdezem, s utána tekintjük át időrendben szolgálatának korábbi helyszíneit, hogy így gondolatban bejárjuk az egész világot. Majd pedig gyermekkora és ifjúsága éveivel, hivatásának történetével, végül általánosságban a pápai diplomácia sajátosságaival, céljaival ismertetett meg.
Korunk világegyházáról olyan áttekintést adott beszélgetéseink során, amely
Haititól a Fülöp-szigetekig, Bolíviától Skandináviáig, Belarusztól Franciaországig, Libanontól Algériáig bejárva a földkerekséget
hiteles panorámát kínál a világ társadalmi problémáinak és az egyház egyetemes és helyi viszonyainak és törekvéseinek jobb megértéséhez.
Pintér Gábor érsek hondurasi gyerekekkel
Pintér Gábor nagyszerű megfigyelő, analitikus képessége és a teremtett világ csodáira való nyitottsága magával ragadó. S hogyan lesz valaki ilyen személyiség? Milyen impulzusok érték fiatal éveiben, amelyek a szentszéki diplomata hivatására predesztinálták? Ez is kirajzolódik a beszélgetőkönyvből. Kellett hozzá egy minden iránt érdeklődő, tanulékony gyermek, világra nyitott, hagyományosan vallásos falusi családi háttér, egy falusi plébános, aki a tehetséges fiúra időben felfigyel és egyengeti az útját, kellett a szentesi állami és
a kecskeméti piarista gimnázium tanárainak értékközvetítő munkája és sok-sok véletlennek gondolt, de valójában gondviselésszerű esemény,
amelyek révén Pintér Gábor az első olyan magyar szentszéki diplomata, aki a rendszerváltozás után mindazon képzésben részesült, amelynek köszönhetően immár három évtizede a pápák egyik élesen látó szeme, és a magyar katolikus tájékozódás egyik biztos pontja.
|
