Umberto Eco A rózsa neve című, sokat vitatott könyvében a szerzetesi érdeklődés központjában Arisztotelész Poétika című könyvének egy állítólag elveszett, a komédiáról és a nevetésről szóló része áll. Ez a „tiltott” könyv, amelyet
a könyvtáros nem enged olvasni, mert benne a szent dolgok kigúnyolásának tudományát véli felfedezni.
Úgy érzi, hogy ez az új tudás megmételyezné a szerzeteseket. Az Arisztotelész-féle katarzis, a nevetségessé tétel gyengíti a kolostori aszketizmust és a klérus hatalmát: ha az emberek nevetnek a mulatságos emberi hibákon, akkor Isten iránti rettegés helyett önironikus szabadságot éreznek, ami eretnekséghez vezet.
Szentírási történetek
Vajon bibliai eredetű-e ez a tiltakozás a humor és a nevetés ellen, vagy máshonnan származik? Már a Teremtés könyve 17. fejezetében kétféle nevetés hangzik fel. Az egyik Ábrahámtól származik. Amikor az Úr közli vele, hogy gyermeke fog születni: „Ábrahám arcra borult és nevetett, mivel így gondolkodott magában, százéves embernek még legyen fia? És Sára, aki kilencvenesztendős még szülni fog?” (Ter 17,17). Sára aki a családfő és a titokzatos vándorok beszélgetését a sátor belső részéből kihallgatta, nevetett. A Biblia negatívan értékeli Sára belső monológját: „Sára nevetett magában, és ezt gondolta: Most legyen még szerelmi örömöm, amikor már megöregedtem? Hiszen már a férjem is öreg?” (Ter 18,12)
James Jacques Joseph Tissot: Ábrahám és Sára (forrás: Jewish Museum, Public domain, Wikimedia Commons)
Onkelos Targuma és Eckhart mester is ezért feddi meg Sárát (18,14), ezért nevetése a hitetlenség jele. Sára nevetésének egyetlen helyen van pozitív értelme, amikor Izsák megszületik: „Nevetést szerzett nekem az Isten, és aki hallja, velem nevet” (Ter 21,6) – mondja Sára. A Septuaginta görög fordítás azonban ezen a helyen korábban említett (gelaó) nevetés szót megváltoztatja (szünkhairetai), és az új szóösszetétel örvendezést jelent.
Az Újszövetségben Mt 9,24-ben találkozunk a katagelaó vagyis kinevet szóval, Jairus leánya meggyógyításának történetében. Jézus a gyógyítás előtt azt mondja: „Nem halt meg a leány, csak alszik. Erre kinevették (katagelaó) őt.” Nyilvánvaló, hogy itt gúnyos nevetéssel van dolgunk. A legősibb ellentét, a sírás–nevetés kontrasztja is megtalálható az Újszövetségben, a Lk 6,25-ben. Azt olvashatjuk: „Jaj nektek, akik most nevettek (gelóntesz nun), sírni (klaiontesz nun) fogtok.”
A görög istenek általában nevetnek. Aphrodité mellékneveként szerepel a nevetés, sőt, az idősebb Plinius azt is tudni véli, hogy minden ember sírva jön a világra, az egyetlen ember, aki nevetve jött a világra nem más, mint Zoroaszter, akinek az effajta viselkedése jelezte isteni származását. Tehát
a görög világban nevetni annyit jelent, mint istenien derűsnek lenni.
Persze azt is figyelembe kell venni, hogy a hellenisztikus irodalomban az istenek egymással s a szent dolgokkal is tréfálkoznak, gúnyolódnak. Vajon így van ez a Bibliában is?
Kumránból előkerült a Közösség Szabályzata, amely a szekta tagjai elleni vétkek között megemlíti a nevetést is, aki ugyanis a közösség tagjai közül „ostobaságában fennhangon felnevet, büntessék harminc napra”.
Humortalan volt-e Jézus?
Jézus humorát inkább egy-egy szituáción keresztül érdemes vizsgálni. Zakeus történetének több mozzanatában lehet nevetni a főhős viselkedésén (Lk 19,1–10). Zakeus nagy hatalmú, de alacsony termetű, ezért felmászott egy fügefára, Jézus onnan hívja le. Előbb Zakeust teszi komikus figurává, később pedig az őt kritizáló tömeg ítéletét nyilvánítja alaptalannak Zakeus váratlan nagylelkűsége miatt.
Jézus lehívja Zakeust a fügefáról; mozaik a velencei Szent Márk-székesegyházban (forrás: Public domain, Wikimedia Commons)
János evangéliumának leghosszabb dialógusa,
Jézus beszélgetése a szamáriai asszonnyal, telve van humoros félreértésekkel
(Jn 4,6–30). Az asszony a kútnál félreérti Jézus érdeklődését. Amikor pedig azt mondja neki Jézus, hogy ő tudna neki inni adni, az asszony értetlenül megjegyzi: „Hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély” (4,11). Amikor pedig megtudja, hogy ettől a víztől nem szomjazik meg, rögtön kér belőle, „hogy ne kelljen többé ide járnom és merítenem”. A dialógus a vallási beszélgetés paródiája, melyben az asszony a „buffone” szerepét játssza. Jézus azzal fordítja komolyra a szót, hogy kéri: „Menj, hívd el a férjedet, és gyere vissza!” Erre meg kell mondania, hogy nincs férje. De itt következik egy újabb komikus csavar a történetben, a humorra érzéketlen tanítványok produkálják. Látva a szituációt, félreértik mesterük és az asszony viszonyát, és felháborodva kérdezik: „Mit akarsz tőle?”
Mintegy huszonötször találkozunk az evangéliumban a derű, öröm jelentésű (khairo) szóval.
A bibliai kor keresztényeit derű és nevetés jellemezte,
azonban a nevetés kultúrtörténete az egyházon belül nem ilyen pozitív történet.
Nevetésellenes egyházatyák és középkori teológusok
Az ókori keresztény apostoli ősatyáknál a nevetés ritkán fordul elő pozitív értelemben,
inkább a gúnyolódás vagy világias vidámkodás elítélése kapcsán
említik, Római Szent Kelemen (1Kelemen 9,1) a pogányok nevetését (gelos) bírálja, mintegy a bölcsesség hiányának tekinti. Hermász A pásztorban (Viszió 3,8) a nevetést (gelos) a bujaság bűnével és ördögi kísértésnek tartja. Barnabás levelében (Barn 15,6) a hamis próféták „nevetése” olvasható.
Clairvaux-i Szent Bernát (forrás: Alfred Wesley Wishart: A Short History of Monks and Monasteries Public domain, Wikimedia Commons)
A középkori keresztény irodalomban a nevetés ambivalens jelentéssel bírt: gyakran a gúnyt, bujaságot vagy világias túlzást jelképezi, pozitív kontextusban csak húsvéti örömként, húsvéti nevetésként (risus paschalis) olvasható. Clairvaux-i Szent Bernát (1090–1153) az Énekek énekéről mondott, 85. prédikációjában elítéli a szerzetesek nevetését mint ördögi kísértést, amely a lelki komolyságot rombolja. Hippói Szent Ágoston (354–430), aki a középkor szemléletét meghatározta, az Isten városáról 14. könyvében a nevetést a testi vágyakhoz kapcsolja, és Ádám bűnének maradékának tekinti.
Szent Ferenc megtöri a komolyságot
Assisi Szent Ferencnek (1181/82–1226) nem maradt fenn olyan ismert írása, amely közvetlenül a szerzetesek nevetéséről szólna. A Legenda minor, a Szabályzat, a Dicsőítő énekek és az Intelmek című írásai viszont
a szegénység, öröm, testvéri szeretet és teremtés dicséretét hangsúlyozzák, ahol a vidámság pozitívumként jelenik meg.
A ferences hagyományban a Fioretti 18. fejezetében (Ferenc és a sátáni kísértés) a démoni nevetést (ördögi tréfa) elutasítja, de ezt a testvérek vidám imádságával ellensúlyozza. Középkori ferences szövegekben (például Intelmek, 1221) Ferenc az öröm szellemét (gaudium) sürgeti a testvéreknek, nem tiltja a nevetést.
Szent Ferenc legkorábbi ábrázolása Subiacóban (forrás: ismeretlen szerző, fotó: F. Bertoldi, Wikimedia Commons)
Néri Szent Fülöp (1515–1595), az oratoriánus rend alapítója sem hagyott fenn írásos műveket a szó szoros értelmében, mivel tanításait elsősorban szóbeli intelmekben, prédikációkban és spirituális vezetésben adta tovább tanítványainak. A nevetésről szóló gondolatai életrajzában és a kortársak feljegyzéseiben olvasható (például Antonio Gallonio Vitájában, 1600 körül), és a nevetést mint derűs, apostoli vidámságot ösztönző erényt értékeli. Híres mondása:
„Nevessenek a testvérek! Mert a vidám arc Isten dicsőségét tükrözi!”
Giuseppe Nogari: Néri Szent Fülöp (forrás: Santa Maria Gloriosa dei Frari, CC BY-SA 4.0, fotó: Didier Descouens, Wikimedia Commons)
Egy másik mondása:
„A komor arc ördögi, a vidám arc angyali!”
(Acta Oratoriana, 16. század). Gallonio Storia di Compito című életrajzában Fülöp maga nevetve utasít el kísértéseket, például táncolva, félig borotváltan járkálva Rómában, hogy megalázza magát, miközben a fiatalokat vidámítja; mindez a selva di varie ricreazioni (vidám szórakozások erdeje) gyakorlatát ösztönzi. Ezek a források mutatják, hogy nála a nevetés a szentség eszköze, ellentétben a középkori aszketikus tiltásokkal.
I. János Pál, a mosolygó pápa (forrás: Anefo, CC0, Wikimedia Commons)
A XX. század pápái komolyan vették, hogy az örömhírt savanyú arccal hirdetni aligha lehet.
I. János Pálra (Albino Luciani) mosolygós pápaként (il papa del soriso) emlékezünk,
XXXIII. János pedig reggelente így imádkozott: „Add meg, hogy mindig megnyerő modorú legyek, és éljen bennem szikrányi humor, hiszen erre olyan nagy szükség van a szomorú világban!”
Nyitókép: Jézus a síró asszonyokkal találkozik – keresztútstáció (forrás: PawełS, CC BY-SA 3.0/Wikimedia Commons)
