Jézus mondja: Békességet hagyok rátok!
Békességet. Az én békémet. Nem úgy, ahogy a világ adja… (Jn 14,27)
Nincs ember, aki ne vágyna békességre. A békesség nem azonos a közömbösséggel, a semlegességgel: a semmihez és senkihez nincs közöm, az élem a magam szabad életét önző gondolkodásmódjával.
A békességnek feltétele, hogy Jézus tanítását komolyan vegyük. Ne csak ismerjük, hanem meg is tartsuk. Szerinte éljünk. Az ismeret szükséges, de önmagában nem elég.
A helyes ismeretből magától még nem következik a helyes cselekvés,
a helyes gyakorlat. Hiába olvassuk el százszor vagy ezerszer, hogy „A dohányzás árt az egészségnek”, mégis mennyien nem törődnek vele. A kijelentést nem cáfolják, de a gyakorlatban semmibe veszik.
Nyugtalanok vagyunk. Mi lesz velünk? Lesz-e egyáltalán holnapunk? Lesz-e jövőnk? Érdemes-e bármit is tenni? Érdemes-e élni?
Mire tanít bennünket Jézus? Arra, hogy ne önmagunknak éljünk, hanem másokért. Arra, hogy legyünk képesek megosztani másokkal azt, amink van. Arra tanít Jézus, hogy az élet szent. Arra, hogy az Isten jó teremtéséért esendőségünk ellenére is felelősek vagyunk. Arra tanít, hogy ne gyűjtsünk kincset ott, ahol a rozsda emészt. Gyűjtsünk kincseket, hozzunk maradandó gyümölcsöket. (Jn 15,16) És még valami szokatlan dologra: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl mindennap a keresztjét, és úgy kövessen engem!” (Lk 9,23)
Sokak számára életidegen ez a tanítás. Korlátozza az embert. Nem hagyja, hogy szabadon éljen. Pedig mindannyian szabadnak születtünk…
Jézus bátorít, biztat: Ne nyugtalankodjék a szívetek! Ne csüggedjetek!
Hogyan lehetséges, hogy nyugodtak maradjunk, amikor ég körülöttünk a világ? Kiszárad a föld, savas az eső, s az élővizek is tele vannak mindenféle ember gyártotta mérgező anyaggal. Konferenciák sorozata, nemzetközi szervezetek döntései próbálják megállítani a pusztulást. Hogy valóban cselekedni tudjunk, ahhoz azonban meg kellene változnunk. Meg kellene újulnunk gondolkodásunk szellemében. (Ef 4,23–24) De ez még nem elegendő:
új emberré is kellene válnunk. El kellene hagyni sok mindent kényelemhez szokott életünk gyakorlatából.
Jézus nem azt mondja, hogy békességet adok „neked”, hanem „nektek”. Nem rám akarja hagyni az ő békességét, hanem mindannyiunkra: békességet hagyok rátok!
Jézus tanításának lényegéhez tartozik, hogy mindenkihez szól. A meghívás azonban személyes. Megszólítja, elhívja a vámost, Lévit, akiből Máté apostol lesz. Simontól, János fiától személyre szólóan kérdi: Szeretsz engem? A zsinagógai elöljárónak, akinek leánya halálán van, ezt mondja: „Ne félj, csak higgy!” A Jézust látni akaró, alacsony termetű Zakeusnak, a vámosok vezetőjének, aki a fügefára mászott föl, hogy láthassa az Urat, mondja: „Jöjj le hamar! Ma a te házadban kell megszállnom.” (Lk 19,5)
Ugyanakkor Jézus ügye, az
Isten Országának az ügye, amely nem ebből a világból való, nem magánügy.
Kettesével küldi tanítványait, és azt a feladatot adja nekik, hogy békességet hirdessenek mindenütt, ahová betérnek. (Lk 10,5)
Ő maga pedig emberek sokasága előtt beszél arról, hogy boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják majd hívni. (Mt 5,9)
Jézus ismeri az embert. Tudja, hogy mennyire képes félni, aggódni, nyugtalankodni. Különben nem mondaná: „Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök!” (Mt 6,25) A viharban hányódó tanítványoknak pedig: „Mit féltek, kicsinyhitűek?” (Mt 8,26)
Jézus, az Isten Fia meg akar szabadítani bennünket minden félelemtől. Ő, aki maga is átélte az embervolthoz hozzátartozó szorongást halála előtt a Getszemáni-kertben. Az evangélista így írja: „Egyszerre szomorúság fogta el, és gyötrődni kezdett.” (Mt 26,37)
A húsvéti történet azonban megváltoztatja a világot. Az üres sír élménye és az Úrral való találkozás átértelmezi mindannyiunk halálra szánt életét. Az apostoloknak megjelenik a Genezáreti-tó partján is ezekkel a szavakkal: „Békesség nektek! Én vagyok, ne féljetek.” (Lk 24,36)
Mindannyiunk vívódását, gyötrődését, vágyódását fejezi ki Ady az Imádság háború után című versében:
Uram, háboruból jövök én.
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal.
Hiszen Te vagy a Béke.
A húsvéti történet akkor válik teljessé, amikor az első pünkösd napján kiárad az Úr Szent Lelke az apostolokra. Az erősség lelke. A bölcsesség lelke. A bátorság lelke.
A Lélek erejével lesznek képesek arra, hogy hirdessék az Isten nagy tetteit minden népnek,
akár alkalmas, akár alkalmatlan.
A küldetést vállalnunk kell, ha Jézus tanítványai vagyunk, ha komolyan vesszük, hogy ő megszólított bennünket. Egy eszét vesztett, békétlen, háborúskodó világban tudnunk kell, hogy
Atyjafiáért számot ad a testvér:
nincs mód nem menni, ahova te küldtél.
(Babits Mihály: Jónás könyve)
Előbb azonban be kell fogadnunk az Isten szent Lelkét.
Nyugtalan szívünket senki más nem képes megnyugtatni, csak ő. Békétlenségünkből egyedül ő képes kiemelni minket.
Ennek a feltétele azonban, hogy megnyíljunk előtte és befogadjuk őt. S akkor a Lélek megtanít majd minket minden igazságra.
