Ha a kereszténység egyszerűen emberi találmány lenne, sokkal jobban is kitalálhatták volna. Nem kellene nehezen hihető, vagy egyáltalán hihetetlen dolgokkal terhelni az elbeszélést: Gyermek, a Szentlélektől… Hétköznapi eszünkkel valahogy úgy gondolnánk, hogy egy hétköznapi félrelépés, semmi több…
Lehetett volna mást és másként is írni. De nem úgy történt. Hanem
ahogy meg van írva. Ahogy a történet hiteles tanúi, az első keresztények meggyőződésének, hitének továbbadói, az evangélisták leírták.
Az egész Jézus-történetet végigkíséri egy kijelentés, egy biztatás, egy bátorítás. A mindannyiunk számára életet ajándékozó Isten üzenete a szorongó, életét féltő embernek. Egyetlen rövid, de mindannyiunkhoz, a legbensőbb énünkhöz szóló kijelentés: „Ne félj!”
Ezt hallja Mária, amikor az Isten küldötte megszólítja, és hírül adja, hogy gyermeket fogan. Ne félj, Mária! (Lk 1,30) Ezt a bátorítást kapja József is, amikor bizonytalanná válik a kapcsolata Máriával: Ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát! (Mt 1,20) A sötét éjszakában a nyájukat őrző pásztorok is ezt hallják:
„Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul
nektek.” (Lk 2,10)
A „Ne félj!”, a „Ne féljetek!” bátorítás végigvonul az egész evangéliumon, a kezdetektől egészen a végéig. A viharban hányódó tanítványok, akik azt gondolták, hogy Jézus magukra hagyta őket, ezt hallják: „Mit féltek, kicsinyhitűek?” (Mt 8,26)
A zsinagógai elöljárónak, aki halálán lévő leánya miatt fordul Jézushoz, ezt mondja: „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36)
„Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem képesek megölni”
– olvassuk Jézus szavait Máté evangéliumában. (10,28)
A vízen a sötétségben a tanítványok felé közeledő Jézus ezt mondja: „Én vagyok, ne féljetek!” (Mt 14,27)
A Jézus sírjához siető asszonyokat az angyal így szólítja meg: „Ne féljetek! Tudom, hogy ti Jézust keresitek, akit keresztre feszítettek. Nincs itt. Feltámadt, ahogy előre megmondta.” (Mt 28,5–6)
A halálból feltámadt Úr a félő, rémült tanítványoknak így köszön: „Békesség! Én vagyok, ne féljetek!” (Lk 24,36)
Jézus maga az élet. Ahol ő jelen van, nincs helye semmi félelemnek. Jézus felszabadít. Kiszabadít. A sötétségben felragyog az ő fényessége. Azt akarja, hogy félelem nélkül kövessük őt. S hogy békességben éljünk.
Az adventi hajnalok sötétségén lassan úrrá lesz a világosság. Ünneplésünk a fényben teljesedik ki. Minden, ami él, a fény felé törekszik. Mi, akik élünk, a fényben kell, hogy éljünk.
Világunk félelmet keltő zűrzavarában nagy szükségünk van arra, hogy nyitott legyen a szívünk a bátorító üzenetre: „Ne féljetek!”
A karácsonyi üzenet, amelyre mindannyian várunk, a békesség üzenete. A fegyverek szava nem a békesség üzenete. Minden fegyver félelmet kelt az emberben. Hamis a régi mondás, hogy ha békét akarsz, készülj a háborúra (Si vis pacem, para bellum).
A békét nem lehet fegyverekkel kikényszeríteni,
bármennyire erőlködnek is sokan.
Fegyvergyártással, fegyverkereskedelemmel lehet ugyan meggazdagodni, egy-egy embercsoportnak munkahelyet és megélhetést teremteni, de embertelen az a felfogás, hogy mások elpusztítására készülve biztosíthatom saját jólétemet, békességemet, félelem nélküli életemet.
Amikor lőszergyárat építünk, hogy munkahelyet teremtsünk, nehezen tudom elhinni, hogy csak vadásztöltények készülnek egy ilyen gyárban. Ki jogosít fel arra, hogy pusztítsak? Hogy saját jólétemet mások gyilkolása árán biztosítsam?
Igen, be kell fogadnom a jó hírt, a békesség üzenetét, és hogy Jézus, aki érettünk született meg Betlehemben, minden félelmünket el akarja oszlatni. De
nem elég csak befogadnom. Tovább kell adnom. A környezetemben békét kell sugároznom.
És el kell oszlatnom a sötétséget, amely nem más, mint hiány: a világosságnak, a fénynek a hiánya.
Úrrá lett a mai világon a szorongás. Ránk telepedik a félelem. Nem érezzük biztonságban magunkat. Lesz-e jövőnk? Lehetséges-e még egyáltalán emberi módon, felszabadultan, örömben élni?
A válasz határozott igen. Lehetséges. De ennek feltételei vannak. Meg kell változtatnunk az életünket. Kell, hogy meglegyen bennünk a megkülönböztetés képessége. A lényeges és a fölösleges közötti különbséget föl kellene végre-valahára ismernünk. És rá kellene döbbennünk arra, hogy
nem lehetünk boldogok úgy, hogy önző vágyaink kielégítésével másokat megnyomorítunk,
ellehetetlenítünk, félelemben tartunk. A boldogságnak, az életnek a forrása maga az Isten.
Ne akarjunk senkit legyőzni. Győzzük le önmagunkat. Fölösleges vitatkoznunk. Érveléssel másokat meggyőzni nem fogunk. Ha érvelésünket valaki el is fogadná, nem fogja vállalni a vesztes, a legyőzött szerepét. Megváltozott életünkkel tegyünk bizonyságot arról, hogy lehet félelem nélkül élni, ha rádöbbenünk arra, hogy a becsületünket, a
szívünk tisztaságát, az elkötelezett szolgálatunkat nem veheti el tőlünk semmi és senki.
Szeretetünket nem veheti el senki.
Azt olvastam, hogy a történelem arra tanította az emberiséget, hogy az ember semmit sem tanult a történelemből. Hadd tegyem hozzá: nem a történelemből kell tanulnunk. Tanulnunk kell abból az igazságból, amely minden időtől függetlenül létezik. Jézus mondja: „Aki meg akarja találni az életét, elveszíti. De aki kész arra, hogy elveszítse értem, megtalálja azt.” (Lk 9,24) S még azt is mondja: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végezetéig.” (Mt 28,20)
Wass Albert írja:
Karácsony készül, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek újra gyermekek,
hogy emberek lehessetek!
Karácsony készül, valóságosan. S az üzenet lényege: Emberek, ne féljetek! Mert „velünk az Isten”. (Mt 1,23)
