„A szegények… szenvedéseik révén ismerik a szenvedő Krisztust”

Ferenc pápa több beszédében és írásában felhívja a figyelmünket arra, hogy ne csak segítsük, hanem tiszteljük és szeressük is a társadalom peremén élő szegény embereket, mert sokat tanulhatunk tőlük. Első hallásra érthetetlennek és furcsának tűnhetnek a pápa gondolatai, hiszen a szegények nem azért fordulnak hozzánk, mert ők akarnak adni nekünk, hanem azért, mert segítséget várnak tőlünk. Ugyanakkor tapasztalataink alapján tudjuk, hogy a szegény ember megsegítése örömet jelent számunkra, így a velük való találkozás ajándék is lehet. Ebből kiindulva röviden tekintsük át, mit üzen számunkra a Biblia és az egyház története.

A Szentírás üzenete a szegényekről

Az ószövetségi Szentírás önmagában a szegénységet nem tartja értéknek, mert annak több olyan oka is lehet, amelyek emberi gyarlóságokra (lustaság, hanyagság) vezethetők vissza. Az írások azonban arról is tanúskodnak, hogy Isten gondoskodik a szegényekről. Az Úr törvényekkel védi őket, amelyek segítségnyújtásra buzdítanak, és büntetik azokat, akik kihasználják a szegények védtelen helyzetét. A mózesi törvényben például ezt olvashatjuk: „Ne keményítsd meg szívedet, és ne csukd be markodat a szegény előtt, inkább nyisd meg kezed, s szívesen adj annyit, amennyire szüksége van szorult helyzetében.” (MTörv 15,7) Mikeás próféta pedig kemény szavakkal ítéli el azokat, „akik elveszik a szegény tulajdonát”. (Mik 2,2)

Az Újszövetségben Jézus a názáreti zsinagógában Izajás prófétát idézve, az egyik legfontosabb feladatának tartja a szegények segítését. Ő azért jött, hogy „örömhírt vigyen a szegényeknek”, és hirdesse, „elérkezett az Úr esztendeje”. (Lk 4,18–19) Tanítványait is arra indította, hogy küldetésüket szegényen, igénytelenül végezzék. A szegények evangéliumának írója, Szent Lukács írásában ezt olvassuk: „Ne vigyetek magatokkal sem erszényt, se tarisznyát, se sarut.” (Lk 10,14) A biblikusok és a lelki élet mesterei később ezt úgy magyarázták, hogy a küldött ne a magával vitt eszközökben vagy saját tudásában, tehetségében bízzon, hanem teljesen hagyatkozzon rá a Gondviselő erejére. A tudatosan vállalt szegénység ugyanakkor érzékennyé teszi az ember szívét azok iránt, akik nem tudatosan vállalták, hanem elszenvedik azt.

A középkorban induló kolduló szerzetesrendek a tudatosan vállalt evangéliumi szegénység értékeit elmélyítették, és a közösség életformájának alapjává tették. Az evangéliumi szegénység kisugárzó erejét mutatja, hogy a koldulórendek nagyon gyorsan elterjedtek, és a legnehezebb körülmények között is életképesek voltak. A török uralom alatt hazánkban és a Szentföldön is megmaradhattak. Az egyszerű nép a ferences szerzetesekben „barátot” látott, és az ellenség sem látta őket veszélyesnek. Puritán életmódjuk miatt talán a lelkük mélyén még tisztelték is őket.
A „barátok” ezzel igazolták, hogy a szegénység olyan lelki fegyver, amelyet nem lehet elvenni a hordozójától, előbb-utóbb győzelemre segíti őt.

Korunk szegényei

A XXI. század elején a szegénység újszerű arculatot öltött, a szegények helyzete is megváltozott. A termelékenység növekedése következtében az árubőség soha nem látott mértékben nőtt. A fogyasztói társadalom gazdasági filozófiája szerint a munkanélküliséget és az ezzel együtt járó elszegényedést úgy lehet megakadályozni, hogy a multinacionális vállalatok folyamatosan nagy mennyiségben termelnek, a fogyasztók pedig a vásárolt termékeket gyakran lecserélik. A fogyasztásra készített áruk bősége azonban megtévesztő, hiszen a lakások és lakásbérletek ára nagyon magas, és bár az élelemnek is jelentős részét megsemmisítik, mégsem jut el mindenkihez.

A legnagyobb nehézséget azonban a földrészek közötti óriási különbségek jelentik. Az elmúlt években jelentkező elvándorlás (migráció) is ezt az aránytalanságot tükrözi. A világ a mesterségesen felpörgetett fogyasztás és a technikai eszközök eredményeinek bűvöletében gazdagodni látszik, valójában azonban a szegények száma nő. A szegények, olykor rejtett, olykor tüntető módon, fájdalmukat kivivén az utcára, itt élnek közöttünk.

Mi tanulhatunk a szegényektől?

Az ember egyik legfájdalmasabb tapasztalata az, amikor a szeretetét nem fogadják el, vagy kifejezetten elutasítják. Ezt a keserű élményt mindenki átélheti – a gyermekét nevelni akaró szülő, a tudását átadni kívánó tanár, a vezető beosztású ember, sőt még egy pap is, aki pedig Isten örömhíréről próbál tanúságot tenni. Az elutasításnak egyik fő oka az, hogy a szegény ember a szeretetet nem érzi elég őszintének, vagy annak elfogadását megalázónak tartja. Lelkében fokozottabban átéli az igaz szeretet hiányát, s vágyik arra, hogy valakitől jót kapjon. Ez a felfokozottság különleges érzéket alakíthat ki benne arra, hogy megérezze, hogyha valaki igaz szeretettel fordul felé.

Ezt a szeretetet látja a hozzá közeledő, segíteni akaró ember szemében, érzi hangjában, megsejti mozdulataiban. Erre a szeretetre a maga módján szeretettel válaszol is. A hálát általában nem szavakkal fejezi ki, hanem elcsukló hangjával, arckifejezésével, ellágyuló vonásaiban. Ezek a belülről fakadó érzések olykor felragyognak a szemükben és átrajzolják még barázdás arcuk vonásait is.

Ez az arcukról visszatükröződő szeretet az, amivel gazdagíthatnak másokat, és ami példa lehet számunkra.

A szegény vagy beteg emberről visszatükröződő szeretetről a Szentírásban is találhatunk példákat. Márk evangélista egyik leírásában olvassuk, hogy kafarnaumi tartózkodása idején Jézushoz elvittek egy béna embert. Az evangélista beszámol arról, hogy négyen voltak, és fáradoztak azért, hogy a beteg eljuthasson Jézushoz. Lebontották a ház tetejét, és a nyíláson Jézus elé bocsátották a hordágyat, amelyen a béna feküdt. Miután Jézus meggyógyította őt, fogta ágyát, és mindenki szeme láttára kiment a házból.

Márk nem írja le, hogy a meggyógyult béna milyen arckifejezéssel fordult az őt cipelő emberek felé, vagy hogy mit mondott nekik, de a hatást érzékelteti: Valamennyien dicsőítették Istent, azután hozzáfűzték: „Ilyet még sosem láttunk.” (Mk 2,12) A beteg, szegény, de Isten szeretetét befogadó ember másokat gazdagítani tudott.

Ferenc pápa, ahogyan azt a bevezetőben említettem, Az Evangélium öröme (Evangelii gaudium) kezdetű enciklikájának külön részében foglalkozik azzal, hogy a szegények kiváltságos helyet foglalnak el Isten népében. Ezt írja: „A szegények sok mindenre képesek tanítani minket. Túl azon, hogy részesei a sensus fideinek, szenvedéseik révén ismerik a szenvedő Krisztust.” Később pedig idézi Szent II. János Pál pápának az évezred elején írt apostoli levelét: „A legszegényebbekkel való törődés nélkül »az evangélium hirdetése – mely a szeretet cselekedetei között a legelső – érthetetlenné válik vagy belefullad a jelenlegi kommunikációs társadalom által szüntelenül ontott szavak árjába«.” Ha azonban az evangéliumi szeretet a maga szépségében felragyog, az ember lelkében csodák történhetnek, és a világ is megváltozhat.

Az előbbi gondolatokat, amelyek szerint a sokak által lenézett szegényektől sokat tanulhatunk, szépen tükrözi Ernst Barlach Kéregető című alkotása. A mű egy utcán álló vagy ülő szegény koldus arcát mutatja. A kéregető tágra nyílt szeme, nyitott szája, szinte sótartóra emlékeztető üreges válla jelzi, hogy kész arra, hogy az arra járóktól alamizsnát kérjen és elfogadjon. A kép azonban azt is jelzi, hogy az arra járó és rátekintő emberek ajándékot is kaphatnak tőle. Az arcán mosoly tükröződik. Olyan ember mosolya, akinek van tapasztalata a szeretetről. Arról a szeretetről, amelyet az arra járóktól olykor kapni szokott. Ezzel üzen azoknak, akiknek a zsebe lehet, hogy tele van pénzzel, de a szeretetből mégis hiányuk van. Ezt a szeretetet talán éppen egy szegény, de mosolygó kéregetőtől kaphatják meg.

A szerző katolikus pap, teológiai tanár