Zsibbadtra tapsolta a tenyerét a felújított Erkel Színházat halottak napjának estéjén megtöltő közönség, miután szinte moccanás és pisszenés nélkül hallgatta végig Verdi jó másfél órás Requiemjét. Ha nem gyújtják fel a nézőtér fényeit, talán most is ott ülnénk, az élmény a székekhez szögezte a hallgatóságot. Alig néhányan kezdtek a ruhatár felé óvakodni, és inkább csak a megfáradt zenészek iránti megértés súgta azt, hogy lassan el kellene engedni őket.

Röviden elegendő lehet akár ennyivel megemlékeznünk az Operaház Pier Giorgio Morandi dirigálta együttesének előadásáról. Minden a helyén volt, a tempók, a dinamika, a szólisták, élükön a szopránszólamot briliáns érzékenységgel előadó Kolonits Klárával és a nagyon stabil basszus Bretz Gáborral, de a mezzo Schöck Atala és a tenor Pataki Adorján is megállta a helyét. Ha nagyon keresgélnénk valami felrónivalót, némi iróniával talán annyit mondhatnánk, hogy az operakórusnak nem tesz jót a nyugdíjkorhatár folytonos emelése, a női szólamok hangja időnként remegőre vált („áriáznak”, mondtuk annak idején kritikus kamaszként). Szó, ami szó, legjobb amatőr kórusaink egységesen friss hangzását hivatásos együtteseinktől hiába várjuk, de ezt a természetszerű hiányosságot éppen profizmusuk ellensúlyozza, ami egy ilyen grandiózus és nehéz mű esetén válik igazán lényegessé.

Zavaró körülmények tehát nem terhelték az ünnepi, a Covid-járvány áldozataira emlékező előadást, így a hallgatóság erre fogékony része szuggesztív inspirációtól segítve töprenghetett el az ünnep, a halottak napja sokrétű szimbolikáján. Mindenekelőtt

a keresztény vallási hagyomány talán legnagyobb paradoxonán, a szelíd és alázatos szívű Jézus és a Rex tremendae majestatis, a Rettenetes fejedelem között feszülő ellentéten.

A Megváltó evangéliumi képe, akinek feltámadása utáni első szava a „ne féljetek!” bátorítása volt, s minden megjelenésekor „Békesség veletek!” köszöntéssel fordult tanítványaihoz, földön járó gondolkodással nehezen egyeztethető össze a trombitaszó mellett szigorú ítéletet tartó égi uralkodóéval, az ítélet félelmetességével, „hol a szent is alig él meg”. Amiképpen már a zsidó hagyományban is felbukkan a hatalmát rémületes csapásokkal is bizonyítani kész Seregek Ura, másrészt a földrengésben és viharban nem, ellenben az enyhe szellőben Illés prófétához elközelgő Isten képe közötti feszültség.

A középkori gregorián intonáció egyhangú áramlásával szemben Verdi a grandiózussá bővült romantikus zenekar teljes arzenáljának felvonultatásával (csak nagybőgőből négy volt az Erkel színpadán is, a rézfúvósok kisebb hadsereggel képviseltették magukat) ezt az ellentétet a végletekig fokozza. A Dies irae refrénszerűen visszatérő viharos futamai, a Libera me hisztérikus hangja hátborzongatóan kelti életre Celanói Tamás kopogós latin soraiból az utolsó ítélet középkori vízióját. Ami kis ministránsként Sík Sándor klasszikus fordítását százszor meghallgatva csak futólag érintette meg az ember gyerekét, az a színház hangorkánjába zárva felzaklat, és nincs mit tenni, tovább kell latolgatni hazatérőben is barátainkkal, s ott marad velünk még késő este is sokáig.

Megpróbálhatnánk kibújni a szembesülés alól azzal, hogy e komor hozzáállás a konstantini fordulat kései következménye, a világi hatalom és az egyház összefonódásából levezethető, és valóban. A kétségen kívül

sokszor rettenetesen viselkedő keresztény (?) földi fejedelmek világában kézenfekvő lehetett a mindenség Urát még rettenetesebbnek megfesteni, akár az evangéliumok kárára is.

A tanítványai lábát mosó Mester képe felette zavaró lehetett ezekben az időkben és körökben, így hát szépen hozzáigazították a vallást a földi realitásokhoz. Ironikus módon ezt jelen esetben Assisi Szent Ferenc szerény követője tette, a mából visszatekintve láthatóan eltérve a Nappal és Holddal társalkodó, halaknak prédikáló, farkast szelídítő rendalapítójától.

Ez a magyarázat azonban, valós részelemei ellenére, erősen sántít, mivelhogy már az őskeresztény korban, a Jelenések kanonizált könyvében is nagy bőséggel sorakoznak ezek a drámai, éppen innen apokaliptikusnak nevezett képek. Amelyekkel a modern ember kétségtelenül nemigen tud mit kezdeni, mert már elfeledtük az akár meglehetősen vadnak tűnő szimbólumok értelmezésének ősi tudását. A Dies irae-ből is előtűnő víziók azonban nem radírozhatók ki a keresztény kultúrából, noha kétségtelenül legitim törekvés, hogy egyensúlyba hozzuk a remény és békesség szelídebb hangsúlyaival. De gyerekes dolog lenne elmenekülnünk a Verdi által oly érzékletesen megjelenített hagyományréteg elől.

Ahogy Bábel Balázs kalocsai érsek halottak napi homíliájában magyarázta: az ítéletnapi trombitás angyalok képe mellett a középkori emberben is élt a remény, hogy az ítéleten, amire ugyan félelemmel gondolt, Isten majd könyörületes lesz, ahogy magában a Dies irae-ben is énekelték: Te, aki Magdolnának és a jobb latornak, az utcalánynak és a haramiának is megbocsátottál, gondolj rám is, Uram, hogy legyen reményem. A kereszténység halálról való gondolkodása ugyanis mindig magában hordozta az üdvösséget.