Az idén hetvenéves Sajgó Szabolcs papi jelmondata Jézusnak ez a mondása: „Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók” (Jn 10,16). Az 1974-es papszenteléskor választott evangéliumi szakasszal összhangban áll, amit Szabolcs atya hitvallásszerűen fogalmaz meg küldetése lényegéről: „Jezsuitaként állandóan ott van a hívás, hogy a jezsuita lelkiség és a pápai küldetés szerint menj a határokra, a kulturális, a nyelvi, a társadalmi határokra, (…) a periférián levőkhöz.” 1968-as megtérése óta áthatja életét a misszió vágya.
Első gondolata a szerzetességgel kapcsolatban az volt, hogy elvégzi az orvosi egyetemet is, és Albert Schweitzer nyomdokában orvos misszionáriusnak megy. Szolgálata mégis az 1970-es évek magyarországi realitásai között kezdődött, ám ott is volt módja a misszió rendhagyó formáinak megélésére. Gyakori áthelyezésekkel számos vidéki és budapesti plébánián szolgált, és mindig kereste a formabontó megoldásokat. Az egyik helyen kádergyerekek készültek beatmise megszólaltatására, a másikon ő maga határozta meg tudatosan az alkalom nevét, mondván, az „világnézettől független fórum”. Ezek a szolgálatok mintegy előtanulmányként szolgálhattak a Manréza működtetéséhez, a Kanadában végzett szervezőmunkához és a Párbeszéd Házában megvalósuló értékteremtéshez.
A missziói lelkület nála mindig kézen fogva jár a szociális elkötelezettséggel. Faluhelyen a szegénysorban élőket gyűjti össze, majd Angyalföld Tripolisz nevű nyomornegyedében vagy a VII. kerületi Csikágó vagányai között is kiismeri magát. Mint ahogy közelről látja a Kanadába kivándorolt romák esendőségét, valamint azt a galádságot, ahogy közülük sokakat prostitúcióra csábítanak vagy drogfüggőségbe löknek.
Kalandvágynak is nevezhető Sajgó Szabolcs missziói és szociális elkötelezettsége. Szeminaristaként a gyulafehérvári kispapoknak csempészne könyveket: amikor a határon lebukik, százkilenc kiadványt vesznek lajstromba a határőrök. Büntetésül elveszik az útlevelét, néhány év múlva azonban már nyugatra is utazhat.
Ekkor még nem foglalkoztatja az emigrálás gondolata, hanem egy falusi roma fiatalembertől cigány nyelvleckét vesz, fizetség gyanánt félóránként egy-egy pohár bort tölt neki. Plébánosa rosszallását is kivívva, a kocsmában keresi azokat az embereket, akik nem teszik be a lábukat a templomba. Talán a szemináriumban is megtapasztalt besúgórendszer és a békepapi gyakorlat is hozzájárul ahhoz, hogy 1981-ben elhagyja az országot. Leginkább persze az inspirálja, hogy a jezsuitákkal felvegye a kapcsolatot. Előtte felszámolja több ezer kötetes könyvtárát, s a lakáskulcsot és megmaradt pénzét plébánosának küldi el, utóbbit azzal a kéréssel, hogy azt az orgona építésére fordítsák.
Bécsen keresztül Münchenbe érkezik, ahol valahogy elkerülik egymást az őt váró jezsuita atyával, így az éjszakát a pályaudvaron töltené – ha gumibotos rendőrök nem zavarnák el onnan. Idővel aztán minden a helyére kerül, leginkább maga Szabolcs atya, hiszen felveszik a jezsuita rendbe. Kanadai noviciátusa után, 1984-ben leteszi a szerzetesi fogadalmat. A harmadik probáciát (terciát) így mutatja be: „Az agy intenzív iskolája után jöjjön újra a szív, a lélek iskolája.”
Igehirdetői és tanítói munkája mellett komoly kiadói munkát is végez, egyebek mellett A Szív magazin főszerkesztőjeként. Kanada mellett a világ számos országában jár, így Japánban, Indiában és Srí Lankán. Munkája során felismeri – és erről is őszintén vall –, hogy az emigráció lélektana nem egyszerű, ott sajnos sok a sérült, frusztrált ember.
Amikor a rendszerváltás idején hazatér, józanul vallja: a hagyomány nem elegendő ok a folytatásra. Amint viszont az egyház újraindít, az minőséget kell hogy képviseljen. Nemcsak a jezsuita közösségek hazai újjászervezésében kap feladatot, de a kulturális, sőt a politikai életbe is belecsöppen. Szakolczay Lajos és Zalán Tibor hívására részt vesz a lakitelki találkozón, illetve pártokat és kormányokat átívelő módon tartja a kapcsolatot közszereplőkkel.
Alighanem e kapcsolati hálónak – és leginkább személye hitelességének – is szerepe van abban, hogy a rendszerváltozás után számos jelentős ügyben fontos szerepbe kerül. Kispesten egy volt munkásőrlaktanyából alakítják ki a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégiumot, majd az elkobzott javakért kárpótlásul kapott dobogókői épületegyüttesben hozhatja létre a Manrézát. „Kádár dolgozószobája lett a hálószobám” – e mondatában sajátos módon érhető tetten a rendszerváltást követő egyházi újraindulás.
Ott, Dobogókőn egyszerre volt jelen a három M: Manréza, művészet, meditáció.
Az intézmény irányítása mellett számos egyéb feladatot vállalt, mégis megvalósította a saját magának kijelölt vezetői ars poeticát: „Állandóan jelen lenni a recepciónál, a konyhában, a bárban, a konferenciák szüneteiben a vendégek között, a kertben…”
Miközben a beszélgetőtárs, Szerdahelyi Csongor kiváló útegyengetése mellett (ami egy helyen olyan személyes területet is érint, mint a szerelem) jobbnál jobb történeteket olvasunk, az elbeszélő többször visszatér a családi gyökerek bemutatásához. Édesapja egy ideig Imrédy Béla munkatársa volt, ám amikor már nem tudta vállalni az ő politikai nézeteit, felállt mellőle. Édesanyja részben evangélikus származása meghatározó eleme lehetett fia ökumenikus elkötelezettségének.
Szabolcs atya számos kortársa személyes portréját is megrajzolja. Így hitelesen mutatja be az életében és lelkiségében meghatározó szerepet játszó Jálics Ferencet vagy a kommunista rendszerrel meg nem alkuvó Bulányi Györgyöt. Indulatok nélkül szól Lékai bíborosról, és ragaszkodó szeretettel beszél olyan paptársairól, mint Nemeshegyi Péter, Kiss Ulrich, Hofher József, vagy a bencés főapát, Várszegi Asztrik. Az emigráns időkből pedig kiemelkedik a flow-elmélet megalkotójának, unokatestvérének, Csíkszentmihályi Mihálynak rá gyakorolt hatása.
Újra és újra szóba jön Szabolcs atya szerkesztői és irodalmi munkája. Színes képet rajzol a rendszerváltás előtti Új Ember szerkesztőségéről, majd megismerhetjük A Szív magazin Kanadából való hazatelepítésének történetét. Részt vesz a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének alapításában (aminek sokáig alelnöke is lesz), meghívást kap a Pázmány Péter Katolikus Egyetemért Alapítvány kuratóriumába (amelynek húsz évig tagja), Czakó Gábor hívja az Igen újságíró-iskolájába tanítani, számos televíziós műsor fölött bábáskodik. Lehetőségei szerint újra és újra visszatér a versíráshoz, aminek műhelymunkáiba az olvasó bepillantást nyerhet.
Amikor rendjének ismét Kanadában van rá szüksége, elvállalja a torontói hívek lelkipásztorolását. Magam is megtapasztaltam, hogy ezt a munkáját is milyen leleményesen, a hitet és kultúrát is ötvözve végezte, ráadásul teljesen ökumenikus szellemben.
Amikor aztán elöljárója jelzi, hogy ismét itthon van rá szükség, kész a váltásra, de hazafelé jövet „útba ejti” Szent Jakab útját Cádiztól Santiagóig és tovább, a Világvége-fokig, illetve az új hazai feladatokhoz erőt gyűjt a Himalájában egy jezsuita misszióban.
A kérdésre, Kanadában vagy Magyarországon van-e inkább otthon, hitvallásnak is beillik a válasz: „Ki kell alakítani magunkban azt a letisztult tudatot, hogy földi hazánk mellett van egy mennyei is, hogy elsősorban mennyei állampolgárok vagyunk.”
A 2013-tól tartó harmadik magyarországi szolgálata során a Párbeszéd Házában folyó sokszínű egyházi, kulturális és közéleti munkáját immár nemcsak katolikusok követik figyelemmel. A szó legjobb értelmében vett sokszínűség, ökumenicitás és világra nyitottság az egész ország nagy szellemi értéke. Közben Böjte Csaba atyával és Hölvényi György európai parlamenti képviselővel jószolgálati utakat tesz Irakban, Szíriában, Egyiptomban, Kongóban és Kenyában, felkarolva az üldözött keresztények ügyét. Közben nemcsak azt nyugtázza örömmel, hogy ezeken a helyeken Ferenc pápa is milyen tanúságtevő módon, ugyanakkor a párbeszéd embereként jelent meg, de nagy reményeket fűz a Szentatya budapesti látogatásához az eucharisztikus kongresszus záróalkalmán.
