Van Tihanyban egy ingatlan, meglehetősen jó helyen, a Gödrös felett, csendes domboldalon, amelyet két gyerek örökölt volna, de egyiküket fogságba ejtette a Vörös Hadsereg, és három hónapon belül meg is ölte, amit persze nem vert nagy dobra. Így egyetlen

testvére és örököstársa évtizedekig várta haza a szokásos hosszú fogságból, de hiába.

A rendszerváltoztatás után derült fény arra, hogy bár csak a háború utolsó hetében, április 30-án esett szovjet fogságba, az augusztust már nem élhette meg. Az így megmaradt testvér, Ferenc atya, fivére elvesztésekor már kilenc éve Budakalász plébánosa volt és maradt is még harmincnyolc évig.

Makk Ferenc elsőáldozókkal (képek a Szent Erzsébet Alapítvány archívumából)

 

Ahogy megismertem Ferenc atya történetét, egyre inkább rájöttem, milyen kivételes formátumú egyéniség lehetett. Budakalászon töltött negyvenhét éve alatt mindkét diktatúra emberére talált benne.

Előbb az erőteljesen nyomuló volksbundisták ütköztek az atya nézeteibe, majd a nyilasok által a téglagyárba zsúfolt zsidókat segítette,

különösen azt az egy asszonyt, aki meg is szökött az Auschwitzba szállítás előtt, és épp a plébánián keresett és talált menedéket. Az 1946-os német kitelepítés áldozatai közül az elfogadott tízszázaléknyi mentességet húszra alkudta fel az atya. A kommunista államvédelem is megakadt az atya torkán, sőt inkább az atya akadt meg az államvédelemén és így tovább,

Kádár rendőrsége sem szerette, ha a fiatalokat szervezte,

de ő a Rómaiaknak írt levél szállóigévé lett mondatát idézte maga elé: Ha Isten velünk, ki ellenünk.

Tihany az ötvenes évek elején (Fortepan, adományozó Császy Alice)

 

De térjünk vissza Tihanyhoz. Testvére elhalálozása után az atya egyedül örökölte meg a tihanyi telket, amelyik jó gazos volt, bokrokkal telenőtt, ám így is hatalmas érték. Ferenc atya elhatározta, hogy a telken további öröksége eladási árából

házat épít és ott szegényeket fog nyaraltatni.

Hogy e célra ne az ő neve kerüljön forgalomba, segítségére sietett három család budakalászi hívei közül, akiknek a nevére íratta a telket, és megkezdődött az építkezés.

Tihany-Gödrös Lepkesor (Fortepan, adományozó Umann Kornél)

 

1971 és 1973 között felépült a ház, 1973-ban pedig megérkeztek az első szegény, hátrányos helyzetű nyaralók. Kik? Nagycsaládosok, mozgássérültek, szellemi fogyatékos gyermekeket nevelők, hátrányos szociális helyzetűek, nevelőszülők társaságának tagjai. Vakok és gyengénlátók, akik közül idejárt kuriózumként a speciális Vak pecások kísérőkkel rejtélyes nevű csoport is. Mindenki ingyenesen használta a házat, és amit fogyasztott, azért annyit fizetett, amennyiben ottléte került – mintha otthon lenne.

Minden csoport takarítva, rendben vette és adta át a házat, a három úgymond „tulajdonos” intézte a mosást, az ágyneműcserét, intézte a hivatalos dolgokat, de idővel leginkább

Mirk István budakalászi nyugdíjas vette kézbe az ügyek intézését, barátaival,

majd 1989-től az akkor megalakult Keresztény Értelmiségiek Szövetsége lelkes és odaadó tagjaival.

Így kerültem én is képbe, mint ügyvéd, egyben a KÉSZ jogi csoportjának vezetője, és készítettem el a tulajdonosok által megalapított, azonos célú Szent Erzsébet Alapítvány alapító okiratát, s így került a ház az Alapítvány tulajdonába.

Mirk Pista bácsi

 

Ötven év egy ember életében is nagy idő, a ház, akárcsak jómagunk öregszik, felújításra, karbantartásra szorul. Nyolcvanhat éves koráig, amíg élt, ezt Mirk Pista bácsi biztosította a neki segítőkkel együtt, ekkor ő is elment abba a házba, ahol ugyancsak önköltségesen lehet élni, de ezt az önköltséget már itt, a földön megfizették mindazok, akik segítették a ház működését. A folyó ügyeket nyugdíjba vonulása óta leánya, Ildikó és veje, József intézi.

Erre az ötven évre emlékeztünk június 3-án. Mindazok, akik részt vettek ez alatt az ötven év alatt a ház működtetésében és azok is, akik kedvezményezettjei voltak e háznak. Ünnepélyesen

fejet hajtottak Makk Ferenc atya, egykorvolt budakalászi plébános, Bokor József, Mirk István és Selmeci Géza, az egykori hármak és családjaik előtt.

Mert mi az ünnep? A lélek, a szellem és a test harmóniája. És hálaadás. Mindenkinek, aki ebben a legkisebbet is tette. És persze a Jóistenről se felejtkezzünk meg.