Dunaharasztitól Pomázig cikázik tizenkét vidám fiatalember síppal-dobbal, gitárral, hegedűvel felszerelkezve, hogy otthonukban keresse fel a kórus locsolkodásra nyitott hölgytagjait, s tucatnyi konyhában tüsténkednek a leányok, hogy méltón fogadják lovagjaikat. Az én Zsuzsi lányom például olyat tett, amit még sohasem: húsvéti fonottkalács-koszorút sütött a legényeknek. A hagyomány és a modern technológia szerencsés találkozásaként
a vállalkozó szellemű kezdő konyhatündér, az internetes szakácskönyvek és az új légkeveréses sütő
együttműködése szemre-ízre vitán felül első osztályú minőséget eredményezett.
Az előkészületek szolgálatába állt a terülj-terülj hűtőszekrény minden rejtett, húsvét tájt nem megvetendő mennyiségű s választékú kincse, amiből a szorgos leánykezek csinos hús- és zöldségtálat komponáltak (nem, apa, ezt most én akarom csinálni!), s az évszaknak megfelelőnél hűvösebb időre is tekintettel
a bárszekrény egy jelentékeny része is kiköltözött a konyhaasztalra, apa kupicagyűjteményének színe-javával egyetemben.
Noha az előkészületek (elvben) szigorú titokban folytak, a hölgyek a Google-térképre hajolva riadóláncban értesítették egymást a küldöttség megtett útjáról és várható útvonaláról, így lélekben felkészülve léphetett a dalos csapat elé az öntözni való virágszál. Felsorakoztak a kertben a legények, s előadták az alkalmi locsolódalt.
Nem is emlékszel már tán
De van egy csapat, aki kocsiba száll.
A várost járja házról házra
Vödrökkel és felcsigázva
Nem először láthattuk vendégül a vidám ifjúságot, ám a Covid-járvány ennek a hagyománynak is két évre megálljt parancsolt:
Idézzük fel, hogy volt régen
A maszk nélküli offline térben.
Úgy rémlik, hogy víz is kellett
Zeneszó is minden emellett.
Fel, fel, fel a fejjel már
Fel- fel- felmegyünk hozzád
Fel- fel- feleljetek, locsoljunk?
Vagy húzzunk már tovább?
Az élet kemény falat,
Itt állunk az ablakod alatt.
Ne hidd, hogy a hagyomány már megszakadt,
A Kanócok kedve töretlen maradt.
Ha kell ledöntünk minden falat
Jó lesz majd egy finom falat.
Jól csúszik ma minden feles,
Ha az idő nem túl szeles.
Végül elhangzik az illedelmes kérdés: „szabad-e locsolni?”, majd meglendülnek az erős ifjú karok, zúdul a víz, s a bátor lányukra büszke szülők elnyomják a szívükben felsajduló féltés és aggodalom csöndes felhangjait.
Zsuzsit azonban nem kell nagyon félteni, már ötévesen is, az emlékezetes kisgörbői családos tábor idején alig lehetett kihúzni a csodálatos szajki-tavi strand hideg vizes zuhanyozója alól. Akkor még biztosan élvezte is…
A hideg víztől amúgy sem félünk, a családban nagy hagyománya van, ha nem is a jeges fürdőzésnek, de a balatoni elő- és utószezonban való úszkálásnak mindenképpen. Boldogult ifjúkoromban pedig a cimborákkal a lengyel Bieszczadytól a Retyezátig több ország magashegyi patakjait kipróbáltuk, megmártóztunk Sopotban a hűvös Balti-tengerben, szeptemberi almaszedés idején Vásárosnaményban a didergő Tiszában, s az altdorfi ifjúsági tábor résztvevői is borzongva figyelték, amint a négy magyar regnumi résztvevő beleereszkedik a Vierwaldstättersee tizenöt fokosnak saccolt vizébe.
Az urak éppenséggel kiszáradófélben voltak
Most azonban arra is figyelmezni kellett, hogy a meglocsolt hölggyel ellentétben az urak éppenséggel kiszáradófélben voltak, s mint hamarosan meggyőződhettünk róla, a napszaknak megfelelően kellőképpen meg is éheztek. Nem kellett hát nagy rábeszélés a gyümölcsöskert minden ízét kínáló pálinkaválaszték megkóstolásához, s az anya által sütött bájos, nyuszi formájú pogácsákból is hamarosan csak morzsák maradtak.
A hústál meg kimondottan utántöltésért kiáltott, így mire egyet fordultam, a drága ifjak már az öreg cimboráknak összerakott finomságok felét is eltüntették. De kit érdekel ez (nem halt éhen senki délután sem…), ilyen víg társaságban.
Nagy öröm, könnyű siker huszonéves ifjakat jól tartani, az ember szabályosan évtizedeket fiatalodik közöttük.
Felrémlenek a homályos szép emlékek, amikor az egész napos túra végén, a húszkilós hátizsákot a falnak támasztva a falusi bolt előtt fejenként becsaptunk egy félkilós fonott kalácsot másfél liter tej társaságában.
El is volnánk egymással hosszasabban is, s akkor talán a vendégek, a hangulat további oldódásával (ha ez még egyáltalán lehetséges lett volna) talán nem ússzák meg az atyai emlékek felidézését sem, de még nem értek az út végére, így hát beizzították a GPS-t és útra keltek, hála a két áldozatos sofőrnek, akik két Vita Tigrissel vigasztalódhattak. Zsuzsi meg mehetett végre hajat szárítani…
Hozzáértőknek nem ajánlott, mindenki más viszont (ha elég türelmes), itt láthat egy hangsúlyozottan amatőr, a gyermekéért aggódó anya keze által készített videót (amíg Zsuzsi le nem szedi a drive-ról…), aminek legnagyobb erénye, hogy a szerenád melódiáját is megörökítette. (Na, ugye, a kíváncsiság erősebb, mint a képminőség iránti igény…)
