„Az én országom nem ebből a világból való.” (Jn 18,33b–37)
Jézus Pilátus kérdésére egyértelmű választ ad: Igen, király vagyok… Király, akinek országa nem ebből a világból való.
Mégis mennyien voltak és vannak ma is, akik éppen tőle, Jézustól féltik a hatalmukat. A szentírási elbeszélés szerint Heródes reszketett a hírtől, hogy király születik – ezért legyilkoltatja a fiúgyermekeket.
Mennyien voltak és vannak ma is, akik Jézustól földi uralmat, politikai hatalmat vártak és várnak. Királlyá akarták tenni, miután több ezer ember evett az öt árpakenyérből és a két halból. Jézus azonban eltűnik közülük. Királyként köszöntik, amikor bevonul Jeruzsálembe: azt várják, hogy most állítja helyre a zsidók országát. S amikor kiélesedik a helyzet, és a helytartó elé hurcolják, Pilátus megkérdi tőle: Király vagy te?
Jézus országa nem ebből a világból való. De országa már megkezdődött közöttünk.
Megkezdődött ebben a világban. Az Isten országa. Ezért kell megváltoztatni az életet. Ezért szólít fel Jézus: Térjetek meg, mert elközelgett az Isten országa. (Mt 3,2)
A Rómaiakhoz írott levélben erről az országról a következőket olvassuk: „Az Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazság, béke és öröm a Szentlélekben.” (Róm 14,17)
Az Isten országa köztetek van, mondja Jézus az őt kérdezőknek. (Lk 17,21)
Amikor a tanítványok arra kérik, hogy tanítsa imádkozni őket, akkor ezt mondja nekik: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, jöjjön el a te országod! (Mt 6,10)
Nem politikai országról van szó, amelynek államformája van, határai, állampolgárai vannak. Arról az országról van szó, amelynek – miként a Hitvallásban mondjuk – nem lesz vége.
Jézus imádságában nem azt kéri az Atyától, hogy tanítványait vegye ki ebből a világból. Azért könyörög, hogy óvja meg őket a gonosztól. (Jn 17,15)
Nem politikai ország, amelynek Jézus az Ura, uralkodója, királya. Ez az ország nem ismer határokat. Ez az ország vágyként minden emberben ott él. Ennek az országnak mindenki polgára lehet, aki törekszik az igazságra, a békére és az örömre.
Amit országainkban, ennek a földi életnek politikai képződményeiben tapasztalunk, mindenki számára kihívás és feladat: az igazság helyett több a hazugság, a békesség helyett a békétlenség és a gyűlölet. Az öröm helyett pedig a kiábrándultság, a keserűség, a szomorúság, a félelem.
Jézus örömhírt hoz, jó hírt mindenkinek. Velünk az Isten. Nem vagyunk magunkra hagyva. Felkínálja mindenki számára az ő országának igazságát, békéjét és örömét.
Jézus tanítványainak, követőinek pedig mindennap magukba kell nézniük. Vajon ott, ahol élek, ott, ahová állított az Isten, az én tevékenységem hozzájárul-e ahhoz, hogy őszintébbek, tisztábbak, igazabbak legyenek az emberek?
Vajon ahová engem szólított az Isten, ott az én jelenlétem, az én munkám következtében nagyobb-e a rend, a nyugalom, a békesség?
Ahol nekem kell élnem, vajon tisztábbak-e az emberek kapcsolatai?
Vajon rendben vagyok-e önmagammal, a körülöttem lévő emberekkel, rendben vagyok-e a rám bízott teremtett világgal? Vajon él-e bennem a remény, az elszántság, hogy magam után azt a kis darab földet, amin nekem kell élnem, emberibbé tudtam tenni? Vajon közelebb jött-e az emberekhez az Isten országa?
Jézus, akinek országa nem ebből a világból való, tanítványait ebben a világban küldi ehhez a világhoz: Menjetek, hirdessétek, hogy elközelgett az Isten országa. (Mt 10,7)
A feladat ma sem egyszerű. Abban a világban kell képviselni a jézusi üzenetet, amely nem a békét és az örömöt, hanem sokkal inkább a hatalom birtoklását tartja fontosnak. Egy olyan világban kell hitelesen jelen lenni, ahol a földi hatalom érdekei felülírják annak az országnak a törvényeit, amely nem ebből a világból való.
Egy olyan világban kell az üzenetet továbbadni, amelyben a politikai érdekek következtében viszonylagossá vált minden,
ahol semmi sem biztos, ahol a pillanatnyi hatalmi érdekek próbálják irányítani az életet.
E világ urai mindig féltek és félnek ma is azoktól, akik az Isten országa ügyét önzetlenül szolgálni óhajtják. A vallásüldözés, a keresztényüldözés hatalomféltésből fakadt és származik ma is, szerte a világon.
Tehát király vagy te? – hangzik ma is a kérdés. A hatalom szeretete nem a szeretet hatalma. S az igazságosság, a béke és az öröm hirdetőitől hatalmukat féltik e világ urai. Nem óhajtják tudomásul venni, hogy az emberi személy méltóságával együtt jár az a jog, hogy az államügyekben tevékenyen részt vegyenek és a köz javára tevékenykedjenek. II. János Pál pápa, akit ma már szentként tisztelünk, figyelmezteti a papokat: Isten népének szolgái vagytok, a hit szolgái, Krisztus emberek iránti szeretetének tanúi, nem pedig szociális és politikai vezetői vagy funkcionáriusai egy világi hatalomnak.
S közben furcsán tapasztaljuk, hogy a legkülönbözőbb politikai irányzatok szemrehányást tesznek az egyháznak, mint intézménynek, hogy nem emelte föl eléggé határozottan a hangját embertelen politikai rendszerek tevékenysége ellen. S ugyanazok, akik ezt a kritikát megfogalmazzák, szeretnék, ha az egyház, mint intézmény távol tartaná magát a jelen kor társadalmi problémáitól.
Nem a papság feladata, hogy részt vegyen a pártpolitikai küzdelmekben, vitákban. Ugyanakkor kötelességünk, hogy világosan
megfogalmazzuk azokat az alapelveket, amelyek nélkül nem lehetséges az igazság, a béke és az öröm
kiteljesedése ebben a világban. Minden megszólalásunknak azonban társadalmi következményei vannak. A köz ügyeit formálják. Pártpolitikától függetlenül. Az elkötelezett keresztény híveknek pedig kötelességük részt venni a maguk helyén a társadalom életének alakításában.
Kérdés: ki az úr az életemben? Elfogadom-e Krisztust, az ő igazságait, az ő békeüzenetét életem alakítójaként?
A történelem során politikai rendszerek jöttek és eltűntek. E világ hatalmasai próbáltak úrrá lenni emberek, embertömegek fölött. Bárcsak mindenki, aki politikai hatalmat birtokol, tisztában volna azzal, hogy a hatalom felelősséggel jár. Számot kell adnia mindenkinek, vajon tevékenysége által teljesebb lett-e már ebben az életben az igazság, az öröm és a béke. Számot kell adni Krisztus előtt, aki Ura a mindenségnek, és eljön majd, hogy ítéljen élők és holtak fölött.
