Amikor Keresztelő János bűnbánatot hirdetett, a nép megkérdezte: „Mit tegyünk?” „Akinek két ruhája van – válaszolta –, az egyiket ossza meg azzal, akinek egy sincs. S akinek van ennivalója, ugyanígy tegyen.” Jöttek a vámosok is, hogy megkeresztelje őket, s így szóltak hozzá: „Mester, mit tegyünk?” Ezt felelte nekik: „Ne követeljetek többet, mint amennyi meg van szabva.” Megkérdezték őt a katonák is: „Hát mi mit tegyünk?” Nekik így felelt: „Ne zsarnokoskodjatok, ne bántsatok senkit, hanem elégedjetek meg zsoldotokkal.” A nép feszülten várakozott. (Lk 3,10–18)
Az evangélistának két nagyon elgondolkodtató megjegyzése van számomra. Az egyik a kérdés: Mit tegyünk? A másik pedig: A nép feszülten várakozott.
A várakozás hozzátartozik az élethez. Úgy is mondhatnánk: várakozni azt jelenti: remélni az élet kiteljesedését. Van, aki arra vár, hogy véget érjen az iskola. Más arra vár, hogy kezébe vegye a képesítést jelentő oklevelet. Vagy egyszerűen a váróteremben arra várnak, hogy sorra kerüljenek az orvosi vizsgálaton vagy az ügyintézőhöz jussanak. Aki egész héten dolgozik, várja a hétvégét. A beteg várja a gyógyulást. Az idős szülő várja a gyermekek látogatását. A téli hidegben várjuk, hogy fölengedjen a fagy. Várunk arra, hogy jobbra forduljon a sorunk. Igazságosabb, testvériesebb világra várunk.
Az élethez hozzátartozik a várakozás. De a várakozás soha nem lehet azonos a tétlenséggel. Várakozás, jövőkép nélkül nincs igazi emberi élet.
A nép feszülten várakozott, olvassuk. Nem közömbösen.
A „lesz, ahogy lesz” nem igazi emberi magatartás.
Nem elég a jóra vágyni,
a jót akarni kell!
És nem elég akarni,
De tenni, tenni kell… – int Váci Mihály (Még nem elég).
A várakozás sokszor tele van feszültséggel. Mikor lesz már vége ennek a zűrzavarnak, amit világjárványnak nevezünk? Mikor lesz vége a háborúnak? Mikor találnak otthonra az otthontalanok? Mikor épül fel egy igazán emberinek mondható világ, amelyben fölszabadultan tud örülni minden ember?
Benne élünk a mában. De értelmetlen lesz az életünk, ha a mának élünk, nem pedig a jövőnek. A jövő, amire várunk, tőlünk is függ. Most, ma, itt: cselekedeteim, tetteim, mulasztásaim, a kihagyott lehetőségek vagy az erőfeszítések árán végrehajtott tetteim mind-mind valamiképpen meghatározzák, milyen lesz a jövőm.
Egyszerű népi bölcsességnek tűnik a mondás: Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Vagy: Aki szelet vet, vihart arat. Érdemes volna végiggondolni e közmondások mély jelentését.
Feszültségben élünk. Az „itt és most” és a „majd” feszültségében. S ebben a helyzetben mindenki számára élesen vetődik föl a kérdés: Mit tegyünk?
Cselekvési programokat fogalmaznak meg politikai pártok. Nemzetjobbító, társadalmat megváltoztatni akaró csoportok a legkülönfélébb dokumentumokban próbálják meghatározni, mi is a teendő.
Egy biztos: tenni kell.
Tétlenül várakozni értelmetlen. Szükség van az értelmes cselekvésre.
Éretlen, magával bánni nem tudó kisgyerek szájából fakad föl az ilyen kérdés: Apu, mit csináljak? De az érett, gondolkodó felnőttek is sokszor fölteszik a kérdést, nem azért, mert unatkoznának, hanem mert érzik, hogy felelősségük van: Mit tegyünk? Mit tegyek?
Jánosnak, a Keresztelőnek fölteszik az emberek a kérdést: Mit tegyünk? Érdemes odafigyelni, milyen választ kapnak. „Akinek két ruhája van, ossza meg azzal, akinek egy sincs.” Mi ez, ha nem felszólítás a szolidaritásra: nekünk, embereknek közünk van egymáshoz. „S akinek van ennivalója, ugyanígy tegyen.” Vajon meghalljuk-e? Vajon tesszük-e?
Amikor erről töprengek, megnyitom az interneten a világ mostani helyzetét mutató statisztikát: több mint nyolcszázötven millió alultáplált ember van a világban. A kövér emberek száma nyolcszázmillióhoz közelít. S naponta csaknem húszezren halnak éhen.
Mit tegyünk? – kérdik a vámosok Jánost. Ezt felelte nekik: „Ne követeljetek többet, mint amennyi meg van szabva.” A katonák kérdésére János válasza csupán ennyi: „Ne zsarnokoskodjatok, ne bántsatok senkit, hanem elégedjetek meg zsoldotokkal.”
Egyszerű összefoglalni:
Szolidaritás, becsület, tisztesség.
János egyértelműen beszél arról, aki majd utána jön. Aki nagyobb nála. Akinek ő a saruszíját megoldani sem méltó. Aki majd eljön, és különbséget tesz jó és rossz között. Ítélni fog. Megkülönbözteti a búzát a pelyvától. Az értékeset, az életet szolgálót a semmire sem valótól.
Nem mindegy, hogy milyen az életünk.
Mit tegyünk? – tesszük fel mi magunk is a kérdést. Mit tegyünk mi, magunkat kereszténynek mondó emberek, ebben az elbizonytalanodott világban, ebben a bizonytalanná vált Európában, amikor oly sokan vannak, akik aggódnak gyermekeik jövőjéért. Az aggódás nem alaptalan. Amikor politikai erők érdekében áll, hogy hagyományos értékvilágunkat háttérbe szorítsák, és megpróbálják keresztény gyökereinket elfeledtetni a társadalommal, kell, hogy legyen bennünk erő ahhoz, hogy ne sodródjunk el. Sőt: kell, hogy az Isten Országának öröméről tanúságot tegyünk.
Az Úr közel van.
Mert eljött és közöttünk van, aki nagyobb Jánosnál. Aki tűzzel és Szentlélekkel keresztel. Észre kell vennünk, hogy velünk az Isten a Názáreti Jézusban. Észre kell vennünk az élet jeleit a világban. Az Apostol biztat, buzdít: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek. Az Úr közel van. Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban.” (Fil 4,4–7)
Közel van hozzánk az Úr mindazokban, akik elkötelezetten szolgálják az elesetteket, akik nem széthúzást, hanem békét teremtenek. Közel van mindazokban, akik vállalják az élet szolgálatát: a gyermekek nevelését, a betegek gyógyítását, a szomorkodók megvigasztalását. Közel van hozzánk az Úr mindazokban, akik beengedték életükbe az Istent.
Bár sokszor úgy látszik, mintha a sötétség hatalma erősebb volna a világban, mégis
a hit ereje képes győzedelmeskedni a széthúzás, a gyűlölet erői fölött.
Minden emberben ott él a vágy a szeretet után. Rajtunk múlik, képesek vagyunk-e legyőzni önzésünket, és a szolgáló szeretettel jobbá tenni körülöttünk a világot.
A nép feszülten várakozott. Ma is vár. Az értelmes életre vár.
Ha képesek vagyunk megtenni, amire János buzdította a hozzá fordulókat, akik kérdezték: Mit tegyünk? – ha képesek vagyunk a tisztességre, becsületre, a hűségre, a helytállásra, akkor Isten békéje, amely meghalad minden emberi értelmet és elképzelést, képes arra, hogy megőrizzen minket a mindennap hozzánk közelebb jövő Jézus Krisztusban.
