Sokan vannak, akik nem értik, miért akarnak emberek fölmenni egy magas hegyre. Nem is egyszerű a dolog. Legyőzni önmagunkat, magunk mögött hagyni a síkság forgatagát, erőfeszítéseket tenni, hogy feljussunk, egyre magasabbra…

Jézus három tanítványát magával viszi egy magas hegyre. (Mk 9,2–10) Akinek volt már élménye, aki megtapasztalta, milyen érzés körülnézni onnan fölülről, és letekinteni az alattunk lévő világra, az talán érti vagy

sejti a titkot, amit a hegyek magukba rejtenek. A mélységből a magasságba: minden ember vágya.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy legyőzöm önmagamat. Természetesen arról is. Mert a hegymenet mindig erőfeszítést kíván. De, ami az erőfeszítés, az izzadságos hegymenet eredménye, az többet ér mindennél. Onnan föntről jobban átlátni a világot. Meg lehet sejteni az összefüggéseket.

Föntről jobban átlátni a világot (a szerző fotói)

 

Jézus Pétert, Jakabot és Jánost viszi magával. S amint az evangélista elmondja, ott a hegyen színében elváltozott előttük. Átragyogott rajta istenségének fénye. A felszín mögött fölsejlett számukra a lényeg.

Az emberség mögött ott van az istenség ragyogása.

Jól megszerkesztett elbeszélést olvasunk. Olyan élményről ad hírt az evangélista, amiről nem lehet hallgatni. Egy tapasztalásról, amely Jézus szenvedése, kereszthalála és feltámadása után kapta meg a teljes értelmét. A valóság sokkal több, mélyebb, mint amit a felszínen láthatunk.

Jézus a Tábor hegyén két nagyon fontos ószövetségi személlyel találkozik. Mindkettő tanú, mindkettő bizonyságot tett az emberek előtt az Istenről. Mózes az égő csipkebokorban látja meg az Isten ragyogását. Ki vagy? Mit mondjak az embereknek, ki küldött? Én vagyok, aki vagyok – hangzik a szózat. Aki vagyok:

nem egy közömbös, távoli létező, hanem az vagyok, aki értetek vagyok, aki veletek vagyok.

Illés pedig az az elkötelezett képviselője az igaz Istennek, az Úrnak, aki megalkuvás nélkül tesz tanúságot, ki az igaz Isten. S akinek istenélménye nagyon mély jelentőségű a mi számunkra is: Illés a barlangban rejtőzve megtapasztalja az Isten jelenlétét.

Nem a dörgő, villámló felhőben, nem a viharban, hanem az enyhe szellő susogásában.

Péterből felfakad a vallomás: Uram, jó nekünk itt lenni! Jó az Úr közelében lenni. Jó megtapasztalni a valóságot. Jó megérezni, hogy a felszín mögött ott van a teljesség. Jézus embersége mögött ott van az Isten valósága, aki értünk van, velünk van, aki nem hagy magunkra minket.

... figyelmeztető jelül, hogy emeljük föl a tekintetünket az égre

 

Amióta világ a világ, vágyódik az ember a teljesség után. Hegyekre, magaslatokra építettek szentélyeket már a többistenhívő pogányok is. Salamon hegyre építi a szentélyt, a templomot az Úrnak. A kereszténység szent helyei közül nagyon sok fenn van egy hegyen. Hegycsúcsokra pedig szívesen állítanak kereszteket, figyelmeztető jelül, hogy emeljük föl a tekintetünket az égre. Hogy ne ragadjunk bele ennek a földi világnak kisszerűségébe.

A színeváltozás (a transfiguratio, a metamorphosis, preobrazsényije) tiszteletére templomokat emeltek, monostorokat építettek. A szerzetesek számára különösen is fontos ez az ünnep: nagyon gyakran

ezen a napon kezdi meg a jelölt a szerzetesi életet,

ekkor ölti magára az új embert jelentő ruhát, és mintegy az új élet jeleként ekkor kapja meg a szerzetesi nevet.

Új embert jelentő ruhát, az új élet jeleként

 

Jó nekünk itt lenni, együtt lenni az Úrral a hegyen. Hadd mondjam el személyes élményemet: több mint hat évtizeddel ezelőtt én magam is ekkor kezdtem meg a Szent Benedek regulája szerinti életet Pannónia Szent Hegyén.

Attól, hogy együtt volt a három tanítvány az Úrral a Tábor-hegyi színeváltozáskor, még egyikük sem vált szentté. Mindenkinek meg kell vívnia a maga harcát.

Le kell jönni a hegyről, ahol fölsejlettek az összefüggések, és ezzel az élménnyel kell vállalni a küldetést, a tanúságtételt

az élet értelméről, Jézusról, akiben megjelent mindannyiunk számára Isten jósága és emberszeretete. Az emberek között, a mindenkori mában, a mindenkori mai társadalomban kellett és kell jelen lenni és továbbadni az élményt, amit megtapasztaltak és megtapasztalhattunk fönn, a szent hegyen.

Jó nekünk itt lenni

 

Péter apostol második levelében leírja, amit hallottak: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Ezt az égből jövő szózatot mi is hallottuk, amikor ott voltunk vele a szent hegyen. Így a prófétai jövendöléseket még jobban hisszük. Jól teszitek, ha figyeltek rájuk, mint sötétben világító lámpásra, amíg a nappal fel nem virrad, és a hajnalcsillag fel nem ragyog a szívetekben. (2Pét 1,17–19)

Péter félelmében, emberi gyengeségében képes volt megtagadni azt a Jézust, akinek

isteni fényessége felragyogott számára a szent hegyen.

A főpap udvarában, amikor Jézust, aki kellemetlenné vált a hatalmasok számára, megtagadta háromszor is, még mielőtt hajnalban megszólalt volna a kakas. De ugyanez a Péter, akitől feltámadása után megkérdezte az Úr: Simon, János fia, szeretsz-e engem? – ugyanez az esendő ember képes volt kimondani: Uram, Te tudod, hogy szeretlek Téged. És vértanúságával pecsételte meg ezt a vallomást.