Szokták mondani, szeretnék nyugodtan a tükörbe nézni. Az egyik legnagyobb kísértés, amit az ember szinte mindennap átél: merem-e vállalni önmagamat? Vajon az vagyok-e, akinek vagy aminek mondanak?
Az vagyok-e, ami lenni szeretnék?
Világméretű jelenség a bizalmi válság. Saját bőrünkön is tapasztaljuk. Furcsa kettősség, megosztottság van a világban. Mintha semmi sem lenne az, aminek mondják.
Valamikor sokat beszéltünk a kettős nevelésről. Más volt az otthoni világ, és más, ami a társadalomban volt. Ránk telepedett a monolitikus, totalitárius, diktatórikus ideológia. Monolitikus: egységes kövületként jelentkezett, mintha más nem is létezne a világon. Totalitárius: az egész társadalmat át kellett járnia. És diktatórikus: parancsuralmi módszerrel hirdették és kényszerítették az emberekre.
Más volt az otthoni világ, és más a társadalomban (a szerző fotói)
A kommunizmus világuralmi törekvéseire gondolok. A mai fiatal nemzedékek – az úgynevezett Y generáció, az 1980 és 2000 között születettek – ebből már szinte semmit nem tapasztalt meg. Az ötvenes éveikben járók számára sem mond sokat, de ez hála Istennek nagyon jó.
Vagy mégsem?
Gondolkodás nélkül sodródunk ebben a világban? Elfelejtjük a múltat?
Nem érdekel szüleink, nagyszüleink szenvedése?
Elfelejtjük a múltat?
Azt gondolom, hogy sajnos így van. Sokakat nem érdekel, mi volt a közelmúltban. Nem érdekli, hogy barikádok voltak, hogy ideológiák és világnézetek feszültek egymásnak. De azzal sem nagyon törődünk, mi lesz a jövőben. Hogy
lesz-e jövőnk egyáltalán. Éljünk, élvezzük az életet:
amit meg tudok szerezni magamnak, az az enyém, nem érdekel más és nem érdekelnek mások.
S közben nem vesszük észre, mennyire összezavarodott körülöttünk a világ. S nemcsak körülöttünk, hanem bennünk, saját magunkban is. Ki is vagyok én? Kinek szolgálok? Kinek vagyok hasznára? Hová tartozom?
Amit meg tudok szerezni magamnak, az az enyém
Furcsa politikai szekértáborok világát éljük. Nemcsak szűkebb pátriánkban, hanem az egész világon. És gondolkodás nélkül rohanunk a vesztünkbe.
Jézus szavai elgondolkodtatók:
senki sem szolgálhat két úrnak. Vagy az egyiket gyűlöli, a másikat szereti, vagy fordítva.
(Lk 16,10–13) Előbb-utóbb dönteni kell. Nekem, magamnak. A döntés felelősségét senki nem vállalhatja helyettem. Az én lelkiismeretemmel nekem kell elszámolnom, nem másnak.
A lelkiismeret elhallgattatásának, azt is mondhatnám: kiiktatásának számtalan módjával találkozhatunk. Egyik rafináltabb, mint a másik. A kísértő jelen van a világban, ott van mindannyiunk életében. Miként Jézusnak a pusztában, úgy kísértést kell kiállnunk nekünk is ebben a furcsán csillogó, sokat ígérő látszatvilágban. Ezt mind neked adom, ha…
Tudomásul vesszük-e, hogy felelősek vagyunk másokért? Azokért, akik nélkül szinte lehetetlen volna az életünk. Gondolhatunk a szüleinkre, akiknek az életet köszönhetjük. De nagyon keserűen arra is gondolok, mennyien vannak, akik úgy jöttek a világra, hogy a szülők nem törődtek és nem törődnek velük. Tragikus sorsú gyermekek sokaságával találkoznak pedagógusok, lelkipásztorok: olyan felnövekvő emberekkel, akik nem találják a helyüket ebben a világban.
Felelősek vagyunk másokért
Felnőttek sokaságával találkozhatunk, akik úgy gondolják, hogy a világ csak körülöttük forog, és nekik maguknak mindenhez joguk van. Elvárásokat támasztanak másokkal szemben, mert minden azt sugallja számukra, hogy „neked ez jár”. Bekebelezni mindent, amit csak lehet, minél gyorsabban, minél többet. S hogy mások körülöttünk hogyan élnek, ahhoz nekünk semmi közünk.
Vagy ott van a hatalomvágyók nem jelentéktelen tábora, különféle zászlók alatt csoportosulva: kiveszett a köztudatból a közjó fogalma, és felváltotta a saját érdekem.
Nem azért törekszenek sokan hatalomra, hogy mások életét jobbá, emberibbé tegyék.
A hatalomvágy legtöbbször a saját érdekek érvényesítését jelenti.
Jézus figyelmeztet, hogy senki sem szolgálhat két úrnak. Ha keresztény vagyok, nagyon el kell gondolkodnom ezen a kijelentésen. Amikor Jézus arról beszél, hogy nem szolgálhatunk egyszerre az Istennek és a mammonnak, akkor tulajdonképpen arról van szó, hogy
világos különbséget kell tennünk az érdek és az érték között. Kereszténységet emberszolgálat nélkül elképzelni nem lehet.
A szolgálatnak kell előtérben lennie, nem pedig a pénznek.
A leglényegesebb szolgálatok megfizethetetlenek. Ki lehet számítani, mennyi pénz jár egy túlóráért, de nem lehet kiszámítani, sőt egyáltalán nem lehet megfizetni a szeretetet, az elkötelezett törődést, az odaadó szolgálatot. Nem arról beszélek, hogy nem kell megfizetni azokat, akik másokat szolgálnak. De csupán pénzért szolgálni szívvel-lélekkel nem lehet. S a szívtelen szolgálat nem igazi szolgálat, hiányzik belőle a leglényegesebb: a személyes odaadás, hiányzik belőle a szeretet.
A leglényegesebb szolgálatok megfizethetetlenek
Megújulásra van szükség. Gondolkodásunk szellemében meg kell újulnunk.
Senki se keresse azt, ami neki magának jó, hanem ami másnak is az! – figyelmeztet Szent Benedek atyánk.
Az e világi javak halmozása, a „mindent csak magamnak” törekvés, egymás eltiprása, gyalázása, sárba döngölése, rágalmazása messze van attól, amit hiteles kereszténységnek mondhatunk. Döntenem kell, egyértelműen. Egy hasadt lelkű, önző, másokról tudomást venni nem akaró,
egy túlpolitizált, mindenben a hatalmi törekvéseket látó világban a szolgálatot Jézus példájára bátran és önzetlenül vállaló emberekre
van szükség.
Az ellenfél nem tekinthető ellenségnek, még akkor sem, ha ő esetleg engem annak tart. Mások életének megnyomorítása nem fér össze a keresztény ember lelkiismeretével.
A hasadt lelkű, ide is, oda is tekingető ember távol áll a krisztusi eszménytől. Mert aki mindenáron a saját életét keresi, elveszíti azt.
Nekünk, keresztényeknek felelősségünk, hogy világossá tegyük az utánunk következő nemzedékeknek: nincs is-is, hanem csak jó és rossz, igaz és hamis. Két úrnak nem szolgálhatunk.
Dsida Jenő írja:
Krisztusnak és Pilátusnak,
farizeusoknak és vámosoknak,
zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet.
