Jézus az evangélisták beszámolói szerint tanítani kezd, miután Jánosnál bemerítkezett a Jordánba. Az evangélisták nem egy „hol volt, hol nem volt” mesét mondanak; az elbeszélések világosan tanúskodnak arról, hogy konkrét helyen, konkrét időben, konkrét személyek részvételével történt minden.
Kafarnaumban telepedett le, a Galileai-tó partján. Ott kezdte hirdetni:
térjetek meg, változtassátok meg az életeteket,
mert elközelgett a mennyek országa.
A Genezáreti tó (a szerző fotói)
Jézus tanítványokat hív maga mellé. Ott, a Galileai-tó mentén meglát néhány halászembert. Elhívja őket, névre szóló a meghívás. Kövessetek engem! – mondja. (Mt 4,12–23) Eltűnődöm: amikor Jézus tanítványokat hív maga mellé, akik apostolai lesznek, előtte nem tart semmiféle alkalmassági vagy felvételi vizsgát. Nem kérdezi meg tőlük, mihez értetek. Nem kérdi, tudnak-e írni-olvasni. Nem kér tőlük semmifele tanúsítványt vagy erkölcsi bizonyítványt. Egyszerűen megszólítja őket: Jöjjetek, kövessetek engem.
Azon is elgondolkodom, hogyan volt lehetséges, hogy
ezek a halászemberek egy idegen szavára otthagyták a hálókat, otthagyták a biztos megélhetésüket,
és követni kezdtek valakit, akiről eddig semmit sem tudtak. Honnan volt bennük a bizalom és a bátorság, hogy vállalkoztak erre a nehezen leírható kalandra. Mert emberi szemmel nézve teljesen bizonytalan volt mindaz, ami majd ezután történt.
Jézus tevékenységét az evangélista tételesen felsorolja: tanított a zsinagógákban, a mennyek országáról beszélt, amiről az írások alapján csak sejtésük lehetett az embereknek. És Jézus gyógyított. Erő áradt ki belőle. Ahol megjelent, megváltozott körülötte az élet. Akik gyógyulást nyertek tőle, nem tudták eltitkolni az örömüket. Hirdették, hogy mindent jól tesz. És tömegek vették körül ezt az ismeretlen tanítót, a Mestert, ezt a fiatal rabbit.
Apostolok a ráckevei szerb templomban
Simonnak és testvérének, Andrásnak mondja: kövessetek, én emberek halászává teszlek titeket. Sejtelmes kijelentés, ki tudja, mit jelent. S ők emberi ésszel föl nem fogható bizalommal mennek utána, maguk mögött hagyva a múltat. Vállalják a bizonytalan jövőt. Mondhatnánk, hogy vakmerően, de nem: azt követni, annak a nyomában járni, akiből olyan erő árad, amely megváltoztatja az emberek életét, nem vakmerőség. Bátorság. A hit bátorsága.
Szívesen megkérdezném bármelyik apostolt, akit Jézus elhívott, mit éreztek az első napokban. Hogyan voltak képesek arra, hogy
ne fordítsanak hátat annak, aki ilyet mondott: a rókának odúja van, a madárnak fészke, de az Emberfiának nincs hová lehajtania a fejét…
Nem számíthatnak semmiféle emberi tekintélyre, rangra: amikor a Zebedeus fiainak anyja azt kéri, hogy a fiai majd jobbján és balján ülhessenek az ő országában, Jézus válasza elutasító. Azt majd a mennyei Atya fogja eldönteni…
Mit éreztek akkor, amikor a boldogmondások szívet-lelket gyönyörködtető beszéde után elfáradtak, megéheztek, és a Mester azt mondja: Ti adjatok nekik enni! Vajon mit éreztek ők, akik tudták, mit jelent az, hogy nincs.
Két hallal és öt árpakenyérrel mindnyájan jóllaktak
Hit nélkül, bizalom nélkül biztosan vitába keveredtek volna vele, hogy esztelenség próbálkozni a két hallal és öt árpakenyérrel, amikor a tömeg legalább ötezer férfiból áll. Valahogyan azonban mégis rábízták magukat, és ami lehetetlennek látszott, az valósággá vált. Mindnyájan ettek és jóllaktak…
A hálókkal, evezőkkel birkózó, a hullámokkal és viharokkal dacoló halászemberek nem a kifinomult előkelőség tagjai voltak. Nem valószínű, hogy az orruknál fogva lehetett vezetni őket. Tenyeres-talpas, a természet erőit ismerő emberekről van szó, akik Jézus közelében
megéreztek valamit abból a valóságból, aminek tanúja lehetett Péter, János és Jakab ott fönn, a Tábor hegyén,
amikor Jézus színében elváltozott előttük. Megsejtettek valamit abból, hogy az élet sokkal több annál, mint amit puszta kézzel meg lehet ragadni, amit szemmel meg lehet látni. „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik. Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által.” (1Kor 2,9–10)
A Tábor-hegy
Ne gondoljuk azonban, hogy az apostoloknak könnyű volt annak a közelében lenni, aki egyre kevésbé volt kívánatos személy az akkori világ hatalmasságai számára. Nekik is meg kellett küzdeniük önmagukkal.
Nem lehetett mindig egyszerű ott lenni, amikor Jézust megpróbálják ellehetetleníteni, ellenségnek, felforgatónak tekinteni.
Hallgatni, hogy a tömeg azt kiáltja: Feszítsd meg őt!
Kihez is csatlakoztak? – merül föl bennük a kérdés. Azt hitték, hogy Izrael helyreállítója, akit követnek. A főtanács meg a helytartó, Pilátus előtt azonban biztosan összezavarodott bennük a világ. Amikor pedig keresztre feszítették, a halál sötétsége borult rájuk is. Vége mindennek…
Mindennek vége...
De az üres sírt látva mégis visszatér a hitük. S amikor váratlanul találkoznak az Úrral, aki él, aki most is bátorítja őket, és békességet hirdet, visszatér a bizalmuk. Amikor pedig kiárad rájuk a Lélek, akkor félelmet nem ismerve mennek az emberek közé, és hirdetik az Isten csodálatos tetteit.
Ki az a Jézus, aki megszólította a halászokat? Ki az, aki betegeket gyógyított, ki az, aki arról beszélt, hogy ne gyűjtsetek kincseket a földön? Ki az, aki legyőzte a halált?
Nekünk, mai keresztényeknek ugyanúgy döntenünk kell, mint azoknak a halászembereknek, akiket Jézus megszólított.
Képesek vagyunk-e Jézus evangéliuma szerint átrendezni az értékrendünket?
Vagy bezárulunk önmagunkba, féltve azt, amink van… Jézust követni kockázatos vállalkozás. De minden botrány, minden kudarc, minden széthúzás, gyűlölet, háborúskodás ellenére bizonyságot tettek róla Jézus elkötelezett követői, hogy Jézust követni érdemes. Az életüket is képesek voltak feláldozni ezért a meggyőződésükért. Csak az ő hangjára érdemes figyelni: Jöjj, kövess engem! Ő bennünket is megszólít. Ma is hív bennünket, hogy kövessük őt. Rajtunk áll, követjük-e. Őt, aki az élet teljességét ajánlja nekünk.
