Senki sem szeret gazdátlan lenni. Valahová tartozni, ahol biztonságban vagyok, mindannyiunk emberi vágya. Családban élni, ahol otthon lehetek, ahol figyelnek rám, ahol együtt vagyunk.
Az evangéliumi üzenet lényegéhez tartozik, hogy nem vagyunk magunkra hagyva. Jézus törődik az emberekkel. Képes beszédet használ: mint a pásztor és a juhok, olyan az ő kapcsolata azokkal, akikhez küldetését kapta. (Jn 10,1–10)
Előttük jár – mondja. Nem tereli őket, hanem vezeti. A kockázatos lépéseket ő maga teszi meg előttük.
A helyes irányt ő keresi, a juhok pedig követik a pásztort. Azt, aki ismeri őket. Tudja a nevüket. Meg tudja szólítani őket. A juhok pedig bizalommal hagyatkoznak rá, hallgatnak a szavára és követik őt.
Képes beszédet használt pásztorról és juhokról (a szerző fotói)
Mennyire különbözik ez az emberi magatartás, azt is mondhatnánk: vezetési stílus, attól, amit megtapasztalunk a mi világunkban, ahol uralkodnak e világ hatalmasai. Nem politikai hatalom ez, hanem életközösség.
Nem érdekszövetség, hanem közösség, amelyben a bizalom az összetartó erő,
nem pedig a parancs, a kiszolgáltatottság, a hatalom.
A pásztor maga Jézus, az Úr életet akar a rábízottaknak. Életet, bőségben.
Jézus óta az őt követők között sok pásztor volt. Pásztorok lettek az apostolok, ahogyan Jézus példát adott nekik. Érdemes odafigyelni, mit mond abban a furcsa helyzetben, amikor a tanítványok arra kérik, bocsássa el a tömeget, mert elfáradtak. Bocsássa el, menjenek és vegyenek maguknak élelmet. Jézus ellenben azt mondja nagyon határozottan: Ti adjatok nekik enni! (Mk 6,37)
Ételt adni az elcsigázott, éhező, reményvesztett embereknek
Pásztornak mondjuk a Jézust követő közösségek vezetőit. A lelkek pásztorai. Akiknek a feladata, hogy az embereknek utat mutassanak, előttük járjanak, ismerjék őket, és segítsék ahhoz, hogy ebben a kiszáradt legelőjű világban mégis éltető táplálékhoz jussanak.
Amikor a nyugati kereszténység első számú pásztora valahol megjelenik, odafigyel rá a világ. Érdekes, ahogyan vigyáznak rá, ahogyan egy politikai vezetőre, egy államfőre vigyáznak a biztonsági emberek. Ugyanakkor érdemes azt is tudnunk, hogy ő mennyire nem akar védelem mögé húzódni.
Találkozni akar az emberekkel. Nem a kiváltságosakkal, hanem az elesettekkel. Nem a hatalmasokkal, hanem a kiszolgáltatottakkal.
S közben szóval és tettel bátorítja mindazokat, akikre emberek vannak bízva, hogy menjenek bátran az emberek közé. Ne egy intézmény jogrendjét hirdessék, hanem az evangélium éltető örömhírét.
Amikor Ferenc pápa megkezdte pápai szolgálatát, különösen is felfigyelt rá a világ. Olyan földrészről, országból jött, ahol a szegénység sokkal égetőbb és fájóbb probléma, mint Európában. Saját maga tapasztalta meg közvetlen közelről az emberek nyomorúságát, kiszolgáltatottságát, ugyanakkor éhségét és szomjúságát az igazságra és az emberibb életre. Olyan nyelven szólt, olyan képes beszédet használt, amely szokatlan volt a mi európai iskolázottságú fülünknek.
Ennek a mai világnak kell örömhírt mondani
Bátran megfogalmazott egy víziót: olyan egyházképet, amely sokak számára szokatlanul hangzott. Ennek a mai világnak kell örömhírt mondani, nekünk magunknak kell adni ételt az elcsigázott, éhező, reményvesztett embereknek. Akár úgy is, hogy változtatunk a stílusunkon, nyelvhasználatunkon, struktúráinkon.
Bátran ki kell mennünk
az emberek közé, akár a sebesülés kockázatát is vállalva. Mert Jézus ügye, az evangélium ügye ezt kívánja tőlünk. Nem a hagyományaink ápolgatását, hanem az élet radikális szolgálatát.
A pásztorok legyenek bátor közvetítői annak az Istennek, aki irgalmas atya, nem pedig fenyegető bíró. Megértéssel fordul az emberek felé: nem kevesek furcsának találták, amikor úgy fogalmazott, hogy ki ő, hogy bárkit is elítéljen? A bűnt határozottan elítélte és elítéli, mint Jézus, de a bűnöst, az elesett embert fölemeli, életre segíti – mint a pásztor az eltévedt bárányt.
Az évszázadok során minden intézmény hajlamossá válik arra, hogy megmerevedjék, szokásai kikristályosodjanak és változtathatatlanoknak tűnjenek. Ferenc pápa bátran szakít a külsőségekkel, fölösleges szokásokkal, ha azok akadályozzák az elkötelezett emberszolgálatot.
Nem fegyverek és a politika erejével
A katolikus egyház nem világuralmi intézmény. Bár sokan úgy gondolják, hogy az egyház világi hatalomra törekszik, a hiteles kereszténység jelen akar lenni a világban, de nem a fegyverek és nem a politika erejével, hanem az evangélium jó hírével, az élet tiszteletével, elkötelezett szolgálatával. Jézustól, aki a Jó Pásztor, ezt a küldetést kapta: Menjetek az egész világra! (Mk 16,15)
Nagy a felelőssége mindenkinek, aki a pásztori szolgálatot vállalja.
Nem megcsontosodni, nem megmerevedni, nem hatalmi pozíciókat keresni, hanem szolgálni,
a ránk bízottak előtt menni, vállalva az elöl járás minden kockázatát és veszélyét. Ismernünk kell ezt a világot. Nem úgy, hogy belesimulunk, hanem úgy, hogy sebeire, fájdalmaira evangéliumi érzékenységgel figyelünk, és szolgáljuk az embereket.
Elismerve hibáinkat, emberi gyengeségeinket
Szükség van ehhez a szolgálathoz műveltségre, képzettségre, rátermettségre, bátorságra. De ami a legfontosabb, oda kell figyelnünk nekünk magunknak a Legfőbb Pásztor, Jézus szavára. Ő, aki nevünkön szólít bennünket, azt akarja, hogy senki ne vesszen el közülünk. Elsősorban nekünk magunknak kell követnünk őt, elismerve hibáinkat, emberi gyengeségeinket.
Nekünk magunknak kell
ragaszkodnunk Őhozzá, hogy azok, akik ránk vannak bízva, velünk együtt tudjanak járni
azon a mezőn, amely tápláló, éltető.
Ha valóban az Úr az én pásztorom, akkor nem lesz semmiben hiányom. Tápláló mezőre vezet és csendes vizekre, és felüdíti fáradt lelkemet. (22. zsoltár)
Bárcsak egyre többen meghallanák a hívó szót, és vállalkoznának az Úr szorosabb követésére! Bárcsak egyre többen lennének, akik komolyan veszik a jézusi felszólítást, amikor látjuk körülöttünk a jóra, szépre, az életre éhező tömeget: Ti adjatok nekik enni!
Az Úr áldásával megsokasodik a mi szerény birtokunk. Ő maga az, aki kegyelmével éltet, vezet, erősít minket.
