„Hogy a hit által életetek legyen” – írja az evangélista.

Mindannyian vágyódunk a több, a teljesebb élet után. Mindannyian, akik erre a világra születtünk, ösztönösen élni akarunk. A legerősebb ösztön bennünk éppen az életösztön. Amit közvetlenül tapasztalunk, az az esendőségünk. Önmagunkban gyöngék vagyunk. Annyi minden hiányzik az életünkből, felsorolni is nehéz volna.

Ami azonban a leginkább hiányzik a mai világunkból, az a béke.

Félelem uralkodik szinte az egész földön. Kiszolgáltatottnak érezzük magunkat.

Embertelen háborúk, gyűlölet mindenütt. Hol van az a béke, amit Jézus hagyott ránk az utolsó vacsorán? Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek! – mondja, amikor tanítványaitól szenvedése és halála előtt elbúcsúzik. (Jn 14,27)

Embertelen háborúk, gyűlölet mindenütt... (a szerző fotói)

 

A halálon győztes Krisztus tanítványait így köszönti: Békesség nektek! Azokat köszönti így, akik félnek, akik együtt vannak zárt ajtók mögött. Azokat, akik bezárulnak, elzárják magukat a világ elől. Őket köszönti: Békesség! És azokat küldi, akiken úrrá lett a félelem. A föltámadt Jézus megszabadítja tanítványait a félelemtől, és küldi őket. Küldi az egész világra. Menjetek! (Jn 20,19–23)

Amint őt küldte hozzánk az Atya, most ő ugyanúgy

küldi tanítványait felszabadító üzenettel. Ez a küldetés a Lélek kiáradásával lesz teljessé.

Akik eddig gyöngék voltak, akiken eddig a félelem uralkodott, ezután a Lélek erejével képesek arra, hogy egy olyan világban tegyenek tanúságot a jézusi örömhírről, az élet valóságáról, amelyik nehezen fogadja be a világosságot. (Jn 1,5)

Nehezen fogadja be a világosságot

 

Van ennek az evangéliumi részletnek egy nagyon is hozzánk, mai emberekhez szóló részlete. Tamás apostolról van szó, aki nincs ott, amikor Jézus megjelenik a tanítványok között. (Jn 20,24–31) A tanítványok Tamásnak örömmel mondják, hogy látták az Urat. Tamás azonban nem hiszi. Saját maga szeretné látni, megtapasztalni, megérinteni. Kevés az, hogy elbeszélik. Neki magának élményre, saját élményre van szüksége. Szeretné látni, hallani, tapintani, a saját érzékei által szeretne megbizonyosodni, hogy az Úr valóban él.

Hányszor vagyunk mi magunk is hasonló helyzetben. Megpróbáljuk elmagyarázni, megértetni a másik emberrel, családtaggal, ismerőssel, tanítvánnyal, saját magával küszködő barátunknak, hogy Jézus az, akiben választ találunk életünk megoldatlan problémáira.

Beszélünk, magyarázunk, gyötrődve próbáljuk továbbadni a megtapasztalt, átélt igazságot,

de úgy érezzük, hogy süket fülekre talál minden szavunk.

Süket fülekre talál minden szavunk

 

A racionális fejtegetések, magyarázatok szükségesek, de nem elégségesek. Az embereknek valami többre van szükségük. Lehet, hogy hagyományok, szokások, társadalmi elvárások következtében úgy viselkednek sokan, mintha keresztények lennének. De ma már a mi környezetünkben, a mi közvetlen világunkban, a mi társadalmunkban nincsenek jelen a hagyományok, nem is beszélve a kereszténység értékrendjének elvárásairól. Kiüresedett világban élünk, ahol

uralkodóvá vált valamiféle furcsa relativizmus, amelyben határozott értékrend nincsen.

Az emberek ugyanakkor nem változtak meg. A körülmények, a társadalmi elvárások megváltozhatnak és meg is változnak különféle ideológiák diktatórikus uralma következtében. Furcsa paradoxon, hogy a szabadság diktatúrájában élünk. Szabad vagyok bármire, és megtehetek bármit, amire képes vagyok. Akár nyugodt lélekkel pusztíthatok is, rombolhatok is. Gyilkolhatok is. Erről szólnak a háborúk. Az emberek azonban élni szeretnének. Biztos igazodási pontokat szeretnének látni, tapintani. Úgy, mint Tamás, a kételkedő, akit a hagyomány „Hitetlen Tamás”-nak nevez.

Tamás apostolnak közvetlen élményre van szüksége. Ő maga szeretné látni, tapintani az Urat.

Jézus nyolc nap múlva ismét megjelenik a tanítványoknak, ugyanúgy, mint korábban. Tamás most ott van velük. Megrendítő az Úr és Tamás találkozása. Jézus megjelenik, és mint az előző találkozáskor, most is ezt mondja: Békesség nektek! És megszólítja Tamást. Nem várja meg, hogy Tamás kérdezzen vagy mondjon bármit is. Jézus így bátorítja: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!”

Tamás most saját szemeivel látja, amiről az apostolok beszéltek neki. A megtapasztalás, a közvetlen találkozás átalakítja őt. Nem kérdez, nem magyaráz, hanem fölfakad belőle a vallomás: „Én Uram, én Istenem!”

Udvardi Erzsébet: Én Uram, én Istenem!

 

A megtapasztalás ad erőt a többi apostolnak is, hogy vállalni tudják a küldetést. János apostol így vall erről az első levelében: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek.” (1Jn 1,1)

Nem szabad bezárulnunk. Érzékenyen kell figyelnünk a jelekre, amelyeket az Úr ma is ad nekünk. És az a tudás, amit összegyűjtöttünk a kereszténységről, egyik pillanatról a másikra

az Úr kegyelméből élő, személyes hitté válik. Olyan hitté, amely átalakítja az életünket.

Olyan hitté, amellyel képesek leszünk győzni ennek a világnak minden megpróbáltatása fölött.  

Vas István írja A rostirónt letettem című versében:

 

Feltámadás szele mindig újra

Fúj a földön – fújj hát rajtam át,

Pusztaságom odvaiba fújva

Oszlasd szét a kétely zavarát,

S új Kezdet lesz, ami már kiszáradt:

Hajtasd ki megint a pálmafákat!

Te, aki nem űzted el Tamást sem,

Bár boldog, aki hisz, ha nem is lát,

Ugye megadod, hogy újra lássam

Szép arcod hitető sugarát?

Virraszt velem a türelem,

S könyörög a kétely és a hűség:

Támadj föl már bennem, örök Húsvét!

 

Nyitókép: Békességet hagyok rátok – Jézus búcsúbeszéde (forrás: Duccio di Buoninsegna, Public domain, Wikimedia Commons)