Amikor még sötét volt… Amikor a nagypénteki sötétség, a halál sötétsége még ráborult a tanítványokra. Amikor reményvesztetten, tehetetlenül álltak.

Napkelte előtt – írja az egyik evangélista. Még sötétben, de a fényességre várva. És amit Jézus előre megmondott, valósággá vált. (Jn 20,1–9)

Hiába győzött rajta a gonosz, az élet erősebb, mint a halál.

A követ elmozdították a sírtól. Azt a követ, amely emberi szemmel, emberi gondolkodással nézve a reménytelenségnek lehetett a jele. Vége. Bevégeztetett. A keresztfán Jézus így sóhajtott, majd kilehelte lelkét.

Bevégeztetett (a szerző fotói)

 

Az ott állók csak ezt értették meg. Hogy valami most beteljesedett, arra csak később gondolhattak, miután az asszonyok sietve elmondták Péternek és Jánosnak, hogy a sír üres. A két tanítvány az evangélista elbeszélése szerint rohant a sírhoz. Amit az asszonyok hírül hoztak, azt saját szemükkel tapasztalták. Az a bizonyos „másik” tanítvány maga János, aki elbeszéli ezt az eseményt. Látta és hitt: amit Jézus eddig mondott, az valóság.

Az evangélisták elbeszélik, Jézus hogyan találkozik a tanítványokkal.

Bátorság, békesség, ne féljetek! Ezekkel a szavakkal erősíti tanítványait.

Megjelenik nekik. Velük együtt étkezik. Ott van velük a Genezáreti-tó partján, ahol meghívta őket, hogy kövessék őt.

Jézus nem visszatért a halálból az életbe. A feltámadt Jézus valóság: Tamás apostolnak mondja, tedd kezedet a szögek helyére, és ne légy hitetlen, hanem hívő. (Jn 20,27)

Alexander Ivanov: Jézus megjelenik Mária Magdolnának (forrás: Russian Museum, Public domain, Wikimedia Commons)

 

A feltámadt Jézus

nem a mi térhez és időhöz kötött életünket éli, hanem az Isten életének teljességét.

Azt az életet, amelyről Pál apostol így ír a Korintusiaknak: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1Kor 2,9)

Az Efezusiakhoz írt levélben olvassuk ezt az őskeresztény bátorítást: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” (Ef 5,14)

A Jézus Krisztusba vetett hit a végtelenre nyitja a látóhatárt. Nem a „szűk határú lét” a minden. Nem a halálé a végső szó. Van folytatás.

A folytatás azonban annak a folytatása, amit megkezdtünk földi életünkben.

Új életutat mutatott meg nekünk. Ha vele élünk és vele halunk, akkor vele együtt is leszünk az élet teljességében.

Ez a hit emberpróbáló és emberformáló erő. „A győzelem, amely legyőzi a világot: a mi hitünk.” (1Jn 4,4)

A győzelem, amely legyőzi a világot

 

Föltehetjük a kérdést, hol vannak ebben a világban a keresztények, akikben valóban él a hit?

Hogyan élünk mi, mai emberek ebben a keresztény gyökerű Európában?

Meggyőződéssel kimondhatjuk, hogy a kereszténység nélkül Európa elpusztul. Ha nincs jelen világunkban az élet tisztelete, visszafordíthatatlanul végünk van.

János apostol így ír: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek.” (1Jn 1,1) Jézus azért jött, hogy életünk legyen. Manapság mintha valósággá válna, amit János az evangéliumában ír:

„A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel.”

(Jn 1,5) Mintha a sötétség erői uralkodnának a világban. Olyan világban élünk, amely nem óhajt ismerni sem Istent, sem embert. Olyan világban, amelyből kiveszett az élet tisztelete. Megfeledkezünk arról, hogy nem vagyunk urai az életnek.

Kiveszett az élet tisztelete

 

Nem tartjuk szentnek az életet. Sem a megfogant magzatot, sem az öreg ember életét. Sem a másik ember személyi méltóságát.

Az érdekelvű világban, amelyben semmi sem szent, sokan ellenségnek tekintik azt, akinek más a véleménye.

Ha nyíltan fenyegetni lehet a másként gondolkodókat, nemcsak gyalázni, mocskolni becsületében, személyi méltóságában sérteni, hanem még halálát is kívánni, akkor úgy érzem, elszabadult a pokol. Ha nem vagyunk képesek megbecsülni azt, amink van, ha hazugsággal és álhírekkel lehet elárasztani a világot, akkor távol vagyunk attól, amit emberi életnek nevezhetünk.

Meg kellene becsülnünk az életet. Megbecsülni a teremtett világot, a természet gazdagságát, megbecsülni és tisztelni a másik embert, még akkor is, ha nem gondolkodunk ugyanúgy mindenről. Gorkijnak az Éjjeli menedékhely című drámájában olvassuk:

 

„Miért élnek az emberek?…

Hát a jobbért élnek az emberek, kedves fiam! Mindegyik azt hiszi, hogy magának él, és kiderül, hogy a jobbért él.

Mind, úgy vannak, a jobbért élnek!

Ezért minden embert tisztelni kell.”

 

Meg kellene tanulnunk élni. Emberi módon. Úgy, hogy egymás életét emberibbé tesszük. Ki kell irtanunk a gyűlöletet az életünkből, családjainkból, a társadalomból.

Mindannyiunknak, akik erre az életre születtünk, szembe kell néznünk a halállal. Valaki így fogalmazott:

föl kell tennünk a kérdést, van-e igazi, emberhez méltó élet a halál előtt?

Az evangélikus teológus, Dietrich Bonhoeffer, aki hitéért vértanúságot szenvedett, a következőket mondja: Ha úgy tudjuk szeretni az életet, hogy azt érezzük, hogy elmúlásával minden véget ér, akkor valóban hihetünk a föltámadásban. Mert az utolsó szót csak akkor mondhatjuk ki, ha az utolsó előttit már kimondottuk.

Annak az Európának nincs jövője, amely nem tiszteli az életet. Nem gazdasági fejlődésre van szükségünk, hanem erkölcsi megtisztulásra. Nem egymás elpusztítására, hanem testvériségre.

A feltámadt Krisztus ma is megszólít bennünket, megszólítja az egész világot:

Békesség! Én vagyok! Ne féljetek!

Rajtunk áll, hogy igent mondjunk az életre.